
Az egykori mokány, tarjáni klasszis sűrű, fekete haja már a múlté, súlycsoportja sem az a kimondott kisváltó, ám lelkesedése 56 évesen sem csökkent, a sportág iránti fanatizmusát, alázatát versenyzőibe is „beoltotta”.
- Év elején a „hétbe” kerülést tűztük ki célul, de egy csöppet sem bánom, hogy az első helyen végeztünk – mondja mosolyogva a mester, akit a szövetség az év legjobb trénerének szavazott. – Csík Móni Európa-bajnoki aranyérme sokat nyomott a latban, de a fiúk is kitettek magukért, szóval közös munka a siker.
Botos András tanítványai az utóbbi nyolc évben egyszer sem végeztek „tízen” kívül a szakosztályok év végi rangsorában. Pedig nem volt könnyű a kezdet, a tréner ’97-ben egy romokban heverő csapatot vett át, ám hamar bebizonyította, jó vásárt csináltak a nyíregyházi sportvezetők, amikor felkérték a vezetőedzői teendők ellátására. Javaslatára leszerződtették a sokszoros amatőr bajnok Balog Vilmost, hadd legyen kiemelkedő tudású példakép a bokszolni vágyó srácok előtt, de a hívó szóra visszatértek az ökölvívással már felhagyó sportolók is, s az edző elkezdte építeni bázisát.
- Remekül érzem magam Nyíregyházán, befogadott a város. Az itteni vezetés sokat áldoz a sportra, megteremtik a feltételeket a munkához. Persze, itt sincs kolbászból a kerítés, de azt mondom, soha ne legyen rosszabb – érkezik a nyírségi helyzetjelentés az őssalgótarjáni Botos Andrástól, aki valószínűleg soha nem hagyta volna el kedvenc városát, ha a Nógrádi Szénbányák nem szünteti meg egyik pillanatról a másikra az ökölvívó szakosztály támogatását. 45 évesen költözött új városba, kezdett új életet, pedig minden a Karancs-aljához kötötte.
12 évesen itt ismerkedett meg az ökölvívással, majd 18 éves korában a Honvédhoz igazolt, s pályafutása legszebb eredményeit produkálta a fővárosi katona csapatnál: ’71-ben, pehelysúlyban nyerte első magyar bajnoki címét a hétből, melyet még abban az évben a madridi Eb-ezüsttel tett teljessé. Egy évvel később a müncheni olimpián a dobogóra harmadik fokára állhatott, ám fényesebb is lehetett volna az érem színe – a szakma szerint győzött a Kuznyecov elleni elődöntőben. A boksz nagyurai talán úgy gondolták, túl sok lenne egy olimpián a négy magyar döntős, hiszen Gedó, Orbán László és Kajdi a fináléig menetelt.
Bár marasztalták a Honvédnál, ’74-ben mégis hazatért, s bebizonyította a kétkedőknek, hogy súlycsoportot váltva, a nógrádi városban is tisztességesen fel tud készülni a világversenyekre. Hetente többször feljárt a Honvédhoz és a Dózsához kesztyűzni, csúcsformába került, a Havannában rendezett első világbajnokság előtt négy nagy nemzetközi tornán aratott győzelmet. Ám a túlversenyeztetés, s egy korábbi orrtörés miatt Kubában csak árnyéka volt önmagának. De nem adta fel, ’75-ben bronzot szerzett a katowicei kontinensbajnokságon, a montreáli olimpián pedig egyedüli magyarként éremért bokszolhatott.
- Visszavágtam a korábban már egyszer legyőzött szovjet Solominnak a vb-n elszenvedett vereségért, csak az volt a gond, hogy a pontozók nem így látták. Az eredményhirdetés után a nézők óriási botrányt csaptak, egy óráig állt a verseny. Három napig sírtam… - emlékszik második olimpiájára az aktív ökölvívást ’81-ben befejező Botos András, aki tízéves hazai veretlenségi sorozatot is magáénak tudhat.
Hogy a kemény öklű bunyóst mennyire nem felejtették el szülővárosában, arra bizonyíték a tavaly megrendezett nagysikerű Botos-gála, ahol nem csak a főteret, de még az odavezető mellékutcákat is megtöltötte a bokszrajongók sokasága. „Agyonszerették” az egykori kedvencet, aki nem is tudta visszatartani könnyeit.
- Fantasztikus érzés volt visszatérni! A polgármesterasszonnyal már megbeszéltük, hogy az idén is lesz gála, melynek már az időpontját is kitűztük. Július 12-én mindenkit szeretettel várunk, ha minden összejön, egy-két meglepetéssel is szolgálunk majd a nézőknek. Fáj a szívem, hogy Salgótarjánban jelenleg nem nagyon működik az ökölvívás, Tibi unokaöcsém próbálja összefogni a gyerekeket, de nagyon nehéz dolga van.
De nem csak Salgótarjánban övezi tisztelet Botos Andrást, a szakmában is szinte mindenki feltétel nélkül elfogadja. Nyugodt, higgadt személyisége tiszteletet parancsol, viselkedése mentes a hangos kirohanásoktól, tanácsait sokszor kérik ki a fiatalabb kollégák.
- Sokan azt sem tudják, versenyzőként egykor milyen eredményeket értem el, edzőként kíváncsiak a véleményemre. Mindenek előtt embernek kell maradni, aki hozzám fordul, annak feltétel nélkül igyekszem segíteni. Alapszabály: soha nem kritizálok olyan embert, aki nincs jelen. Ha gondom van, azt szemtől szembe mondom el.

A tréner az amatőrök mellett egy profi versenyzővel is foglalkozik, kedvenc bunyósa, Balog Vilmos pályafutását segíti. Az egykori olimpikon még veretlen a profik között, ám igazi kihívás elé még nem állították.
- Nagyon jól indult Vili, picit erősebb menedzseléssel már címmeccset bokszolhatott volna. Remélem, az idén összejön neki, mert úgy gondolom, lassan be kell fejeznie. Eljutott abba a korba, amikor még a szív kívánná a bunyót, de a test már ellenáll. Ezt saját magamról tudom – mondja Botos András, aki szinte apa-fiú kapcsolatot ápol a már szárnyait edzőként is bontogató tanítványával. Néha már meg is jegyzik, éppen itt lenne az ideje, hogy elengedje a „gyerek” kezét, ám a mester úgy véli, ha az ember szeret valakit, akkor mindig figyel rá.
A beszélgetés végén egy kis számadásra kértük fel a március 6-án 56. életévét betöltő mestert.
- A családom mindig erős hátteret biztosított számomra, imádom őket, az asszonyom jóban-rosszban kitartott mellettem. Sikeres embernek érzem magam, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek, a hobbim a munkám. Egyet biztosan tudok, nem rágódom azon, ami elmúlt, úgy volt jó, ahogy volt. Az eredményeimet nem hiszem, hogy magyaráznom kellene, a bokszot ma is imádom, s ez így marad az idők végezetéig.
Balogh Zoltán
fotók: Fejes László, Kelet-Magyarország