A Csepi Művek nem vándorcirkusz!

A Peter Szabo elleni ütközetre a Csepi Művek, hivatalos nevén a Profibox Promotion edzéseinek helyszínt adó Flórián téri üzletközpont harmadik emeletén található Gilda Max Gymben került sor, ahol további öt mérkőzést is megrendeztek. Az eseménynek külön feelinget adott, hogy a magyar és szlovák ökölvívók mellett, a dán licenccel versenyző nigériai Robert Osiobe is megmutatta magát. Rögtön adódik a kérdés: mit keres egy jó képességű nigériai-dán bunyós egy itthoni edzőtermi meetingen?

- Egy hamburgi gálán Dr. Balogh Ádám barátom, a Német Szövetség (BDB) ringorvosa mutatott be dán ismerősének, Robert Larsennek. A jó amatőr eredményekkel rendelkező Robert elmondta, profi bokszoló szeretne lenni, s kérdezte, tudok-e neki segíteni mérkőzéseinek megszervezésében? Ez pont egy éve történt, azóta Robert kiváltotta a dán szövetségnél a promóciós engedélyt, és van már négy versenyzője is, akiknek elvileg szervezni fogom a mérkőzéseiket. Ő sem mondott le a versenyzésről, csak egy kisebb sérülés miatt most pihennie kell. A június 4-én lebonyolított rendezvény volt az első közös munkánk, de már beszéltünk a folytatásról is – mondja Petrányi Zoltán.
A Flórián téri edzőtermi összecsapások szinte kínálják a következő témát, hiszen nemrég Kovács István, a WBO egykori pehelysúlyú világbajnoka éles kritikát fogalmazott meg az ilyen, szerinte csak rekordjavításra szolgáló eseményekről, de Atlanta bajnoka nehezményezte a hazai profik – többnyire vereséggel végződő – külföldi szerepvállalását is. Petrányi Zoltán válasza sem késett, első felindulásában portálunkon nyíltlevélben válaszolt régi, vasasos versenyzőtársának.

- A legnagyobb véleménykülönbség abban van köztünk, hogy nekem ezer bokszolóból mindegyik bokszoló, míg Kokónak csak az első ötven. Mi nem teszünk mást, csak igyekszünk élni a lehetőségeinkkel. Az elején valóban felhúztam magam egy kicsit, de mára már elszállt minden haragos gondolatom. Úgy látom, Kokó sem haragszik, hisz az említett nyíltlevél óta, már háromszor beszéltünk, és mindhárom alkalommal ő hívott engem. Megkért, ne rontsuk el az amatőr korszakba visszanyúló barátságunkat, inkább menjek be hozzá, és egy ital mellett, keressük meg a közös nevezőt. Elmondta, semmiképp nem fog minket akadályozni a versenyzésben, de szakmailag továbbra sem tartja helyénvalónak – értékeli Csepi a témát, érződik, elege van már a konfrontációból.

Aztán hosszabb beszélgetésbe bonyolódunk a felhozó bunyósok hétköznapjairól. Zoli visszautasítja, hogy vidéki vándorcirkusz jelleggel működnének.

- Sokszor megkapjuk, hogy négyen-öten beülünk a kocsiba, kiautózunk, lefekszünk a meccsen, majd felvesszük a pénzt. Egy fenét, nem erről van szó! Tisztességgel felkészülünk minden mérkőzésre, folyamatosan edzésben vagyunk. Nálunk nincs formaidőzítés, gyorsítás, mint a címmeccses bunyósoknál, mert mi nem kapjuk meg azt a lehetőséget, hogy két-három hónappal előre tudjuk, mikor lesz a következő meccsünk. Általában egy-két héttel előtte szólnak, éppen ezért keményen eddzünk minden nap, hogy kihozzuk, ami bennünk van. A saját szintünkön igyekszünk a legjobb formában tartani magunkat, hogy ez mire elég, az majd a ringben úgy is kiderül, de mindig igyekszünk tanulni a hibáinkból. Persze, a menedzserek úgy választják ki bokszolóik ellenfeleit, hogy szinte biztos legyen a győzelem, de attól, akit szerződtetnek, maximális helytállást várnak.
Az általánosságok mellett, azért Csepi beavat a részletekbe is, világosan fogalmazza meg, mit vár el egy mérkőzésen önmagától, s az általa menedzselt srácoktól.

- Nálam senki nem jöhet le úgy a szorítóból, hogy menetenként legalább kétszer meg ne próbálja bevinni a nagy ütést, amivel véget lehet vetni a meccsnek. Aki ezt meg sem kísérli, annak sansza sincs nyerni. Kérdés, a csata előtti bátorság és elhatározás meddig marad meg, mert olyan is van, aki bemegy a ringbe, s fél perc alatt elfújják minden korábbi elképzelését. Az elsőszámú cél, hogy végig menjen a meccs, de ha adódik egy-egy jó szituáció, igyekszünk kihasználni. Mi nem vagyunk világverő bunyósok, de nem azért tartunk ezen a szinten, mert nem eddzünk tisztességesen, egyszerűen ennyit tudunk.

A szűk eliten kívül rekedt öklözők pályafutásában a győzelmekre jut rendesen csatavesztés is, ám Petrányi Zoliék egy kétmenetes TKO-s vereségben is igyekeznek a pozitívumokat keresni. Tudnak örülni egy keményen bevitt ütésnek, vagy egy szép elhajlásnak, a veterán bunyós példaként említi az universumos Denis Boytsov elleni ütközetét, amire a KO-s veresége és bokatörése ellenére is, szívesen emlékszik vissza

- Minden mozdulatát éreztem Boystovnak. Most sem tudom elmagyarázni magamnak, miért hátra léptem, ahelyett, hogy jobbra mentem volna Denis támadása elöl – hangzik az ominózus meccsértékelés, de pályafutása legszebb pillanataként említi a Danny Williams-el vívott 2005 júniusi, manchesteri derbit is. Akárcsak a filmbéli Rockynál, itt is a „kisember” nagy napjáról szól a történet.

- A világ fordult meg velem, alig akartam elhinni, hogy én kapok lehetőséget. Minden bokszoló erről álmodik, s nekem ez megadatott. Egy jó versenyzőnek természetes, hogy a mérkőzései előtt komolyan érdeklődik iránta a média. Akkor velem is ez történt, mindenki a meccsemről beszélt. Az egy hét alatt alig aludtam valamit, még szerencse, hogy nem egy hónappal előtte tudtam meg, hogy kiállhatok Williams-el. Annak ellenére, hogy kikaptam, élveztem minden pillanatot. Nekem nem a veretlenségemet kellett őrizgetnem, örültem, hogy egy nagy névvel bokszolhatok. Egy valamitől azonban nagyon féltem a meccs előtt, attól, hogy kiüt az első menetben. Szerencsére ennyire azért nem volt durva, hisz a harmadik menet közepéig húztam.
Azért az nem állítható, hogy a profik mellett, az amatőrök között is magyar bajnoki címet szerzett sportoló nagyon megszeppent volna a zsúfolt manchesteri M.E.N. Arenában. Csibészségét Williams ellen is megvillantotta, általános derültséget okozva a nézőtéren, a csak rá jellemző fejlefogós, hát mögötti felütésével.

- Edzésen szoktunk így hülyéskedni egymással, onnan a figura. Ahhoz, hogy az ellenfél ilyen szituációba kerüljön, le kell hajtania a fejét, tehát a szabálytalankodást ő kezdi. Egyszerűen nem bírom kihagyni, hogy oda ne verjek egy jobbost. Ez olyan ziccer, hogy fantasztikus! – mesél vigyorogva, én pedig azt érzem, hogy harcoljanak bármilyen keményen is a felek, a mozdulatban mégis benne van: ez nem egy véres csata, csak játék, ha lehet, érezzük jól magunkat a ringben!

Ha korábban Csepi pályafutásába Rocky példáját is belekevertem, akkor edzőjével, Szabó Nagy Gyulával való viszonyát is egy filmklasszikusból, a Forrest Gumpból vett idézettel jellemezném. Úgy vannak ők, „mint a borsó, meg a héja.” Ám az irodalmi vénával is rendelkező bunyós sokkal stílszerűbb hasonlatot talál: - Gyugyó bá’ úgy hozzám tartozik, mint a ringhez a bokszkesztyű. Nélküle nem tudnám elképzelni a bokszéletet, sem edzőként, sem versenyzőként.
Amikor mélyebb karrierelemzésbe kezdünk, s arról faggatom Csepit, ha újra kezdhetné, mit csinálna másként, megint csak a tőle megszokott, mellébeszélés nélküli feleletet kapom.

- Ha erre tudnám a választ, akkor azt is tudnám, hol hibáztam, ha hibáztam egyáltalán. S volt-e bennem több? Sokat gondolkodtam, de nem tudok okosat mondani. Elégedett vagyok eddigi pályafutásommal, ugyanígy csinálnék mindent. Azt hiszem, a képességeimhez mérten kihoztam magamból, amit lehetett. Persze, voltak olyan profi mérkőzéseim, ahol hiába voltam jobb, pontozással mégsem engem hoztak ki. Talán ez lehetett volna másként is, de nincsenek álmatlan éjszakáim, teljesen jól érzem magam a bőrömben.

Balogh Zoltán
A képeket köszönjük Petrányi Zoltánnak