„Kikapni nem szégyen, győzni dicsőség!”

1972-ben hallottam először Badari Tibor nevét. Gyerekként, a világ gondjával mit sem törődve tömtem magamba a város legjobb sajtrolóját a debreceni egyetemi sporttelep Muppet Show-nak elnevezett legendás kocsmájában, s közben füleltem, ahogy apám és cimborái azon vitatkoznak, vajon az előző évi Eb-győztes ökölvívót miért nem vitték ki a müncheni olimpiára. (Ebben az időben még nem Kelemen Anna és a Győzike-félék voltak a középpontban.) Persze, jól értesültek már akkor is akadtak, többen tudni vélték, a Honvéd-bunyós összerúgta a port a legendával, a válogatottat akkor irányító háromszoros olimpiai bajnok Papp Lászlóval. 1971 és 1975 kontinensbajnoka ma így emlékszik a történtekre:

- A vezetőedző, Papp László nagyon rendes ember volt, de körülvették olyanok, akik befolyásolták. Neveket nem mondok, nem akarok a bíróságra járni, de volt valaki, aki teljesen hatalmába kerítette. Bármit mondott, Papp László szentül hitte, csak az volt az igaz. Ennek a személynek, hogy beférjen az 1972-es olimpiai csapatba, ki kellett „nyírnia” egy-két embert, s én voltam, aki kimaradt. Ez a személy be volt nevezve egy bizonyos súlycsoportba, de mikor Münchenben mérlegre kellett állnia, azt kiabálta: belázasodtam, visszalépek! Ezért kellett nekem itthon maradnom, pedig életem legjobb formájában voltam” – mondja ma már indulatok nélkül Badari Tibor.

Amikor - számomra hiteles - bokszszakemberek véleményével szembesítem, miszerint két Európa-bajnoki elsőségről és egy olimpiai aranyról maradt le azzal, hogy nem vitték ki több világversenyre, a volt klasszis kis pontosítással egyetért.

- Még egy Eb-arany és egy olimpiai döntő mindenképpen bennem volt, de már húszévesen, az 1968-as játékokon is majdnem sikerült az éremszerzés. Két győztes mérkőzést vívtam, megvertem a későbbi kubai olimpiai bajnokot is, de a nyolc között 3:2-re kikaptam.

Tovább boncolgatva a múltat megkérdezem: így közel a hatvanhoz, élettapasztalatokkal felvértezve mit gondol, tudott volna Papp Lászlóval korrekt munkakapcsolatot kialakítani?

- Ma is azt mondom, köztünk nem volt esély a jó munkakapcsolatra, mert mint említettem, mellette volt a „súgó” és a többi befolyásoló ember. Ő csak azt hallotta: rúgnak rajtad, szívják a véredet! Engem is folyamatosan mószeroltak nála, hogy nem dolgozok rendesen, csak szerencsém volt az eredményekkel, s ezért szinte minden évben kimaradtam a világversenyre utazó csapatból, vagy csak az utolsó pillanatban, erős egyesületi nyomásra kerültem be. 1976-ban sem akartak kivinni a montreali olimpiára, de azt mondtam, megmutatom, befogom a pofámat, azért is kikerülök! Igaz, a táborban nem dolgoztak velem, és nem voltam a legjobb állapotban, de kijutottam – idézi a múltat, majd hozzáteszi: - A „súgóra” ma is haraggal gondolok, de ha Laci bácsi jut eszembe, béke és megnyugvás tölt el, vívtuk a harcunkat, sikerült, ahogy sikerült.

Bármikor, ha volt amatőr világklasszisokat faggatok, mindig mocorog bennem a kisördög, vajon profiként mire vitték volna, s természetesen a kérdést a Csepeli Papírból indult menőnél sem hagyom ki.

- Azt hiszem, nem igazán lettem volna alkalmas rá, lehet, magam ellen beszélek, de a profi bokszhoz határtalan nyugalom, jó idegrendszer, hatalmas munkavágy és munkatett szükséges. Ha valakinél a felsoroltakból bármelyik hiányzik, vagy csak kevesebb van belőle, abból már nem lesz jó profi. Maximum közepes bunyós lehet, csak arra lesz jó, hogy felnőjenek rajta a klasszisok. Az hiányzik az egész magyar profibokszból, hogy tudatosan készüljenek a profi karrierre, s bajnoki címük megőrzésére. Nem arra gondolok, hogy csűrik, csavarják a kihívók személyét, hanem hogy bárki ellen, bárhol odaálljanak, ha címvédésről van szó. Közepesnek tartom a hazai profikat, tisztelet a kivételnek, Erdei Zsoltnak. De rajta is volna mit alakítani, több keménységet, több kettes-hármas kombinációt kellene ütnie, mert ezzel a boksszal az USA-banm nem élne meg - elemez Badari Tibor, aki számára, ha hivatásos ökölvívásról van szó, Sugar Ray Leonard és a fénykorában lévő Ali az etalon.
A nyolc magyar bajnoki címet szerzett bunyós 1978-ban fejezte be pályafutását, majd két évvel később a TF-en szakedzői diplomát szerzett, s szinte azonnal átvette a válogatottak sokaságát felvonultató Budapesti Honvéd irányítását. Munkája azonban csak a rendszerváltásig tartott, a Honvédelmi Minisztérium egy tollvonással megszüntette a legendás klubot, a kezdőktől az Európa-klasszisokig mindenki az utcára került. Ezután öt év bokszmentes időszak következett Badari Tibor életében, ám baráti segítséggel 1994-ben megalapította a Zuglói Box Klubot, amely rövid időn belül a hazai élvonalba került, 2000-ben pedig Garai Emil személyében felnőtt Európa-bajnoki bronzérmest is adott a sportágnak.

Jelenleg 20-25 bunyós tartozik az egyesület kötelékébe, s bár Garai-szintű tehetségek most nincsenek, de mester kollégáival azon dolgozik, hogy két-három év múlva hasonló kaliberű bunyóst neveljenek ki. Ma is keresi, kutatja az egykori önmagára hasonlító, heves vérmérsékletű srácokat, akiket az edzőteremben próbál a helyes irányba terelni, de szomorkásan megjegyzi, ma már korántsem a régi a boksz respektje, a mai gyerekeknek kevés kedvük van ehhez az őszinte, nagyon kemény sporthoz. Elismeri, a Honvédnál végzett feladatokat össze sem lehet hasonlítani az aprócska szakosztály edzői teendőivel, de a munkát mindenhol el kell végezni, akkor is, ha nem az olimpiai felkészülés, hanem a korosztályos bajnokságokon való indulás van napirenden. Zuglóban rend és fegyelem uralkodik, a jelszó: kikapni nem szégyen, győzni dicsőség!

A mester minden tanítványától elvárja, hogy rendszeresen részt vegyen a tréningeken, szívfájdalom nélkül elküldi azokat - legyenek akár bajnoki érmesek is -, akik nem tartják be a játékszabályokat. Kemény, akárcsak egykor a ringben. Zuglóban elsősorban az utánpótlás-nevelésen van a hangsúly, a felnőtt bajnokságokon való eredményesség háttérbe szorul. Az egykori világklasszis, akinek tiszteletére többször is eljátszották a Himnuszt ma már úgy tartja, a tanulás fontossága megelőzi a bunyót, legalább olyan büszke az USA-ban diplomát szerzett tanítványára, mint Garai Eb-bronzára.

- A gyerekből elsősorban egészséges szemléletű felnőtt váljon, s ha belefér az idejébe a sport, csak akkor csinálja. Én mindent feltettem az ökölvívásra, de aztán űzött ember lettem, kihúzták a fenekem alól a széket, s beleestem egy űrbe. 30 évet voltam a sportban, utána kellett állást találnom, hogy megélhetést biztosítsak a családnak. Belegondol, milyen érzés lehetett?” – teszi fel a kérdést választ nem várva a jelenleg ételkihordóként dolgozó bajnok.

A ma is rendkívül energikus sportember versenyzői karrierje mellett - minden nehézség ellenére - azért edzői pályán is szeretne még nagyot dobni: keresi azt a bajnokjelöltet, azt a bizonyos gyöngyszemet, akinek az a legfontosabb, hogy nemzetközi eredmények tömkelegét gyűjtse be az ökölvívásban.

- Remélem, találok egy ilyen sportolót. Szeretném felvinni a csúcsra, ha kell, erővel, ha kell, megalkuvással, ha kell, közös megegyezéssel, a lényeg, feljuttatni a magasba – mondja, majd megosztja másik, nem is olyan titkos tervét. - Minden korosztályban kipróbáltam már magam edzőként, de profi ökölvívóm még nem volt. Szeretnék kinevelni a saját klubomból egy olyan versenyzőt, akit megmozgathatnék a profi pályán. Vonz ez a kihívás, kíváncsi vagyok a lehetőségekre. Nem a pénz a fontos, hanem az, van-e bennem annyi, hogy egy profival is tudjak eredményt elérni.

Balogh Zoltán
Fotók: kuzdoter.com, profiboksz.hu, xlsport.hu