Dopeman: „én csak egy rapper vagyok, aki szeret bunyózni”

„Már gyermekkorom óta érdekelt a boksz, de a szüleim nem akarták, hogy elcsúfítsam azt a tündéri pofikámat” – kezdi a rá jellemző laza stílusban a Testnevelési Egyetem rekreációs szakának második évfolyamát gyűrő rapzenész. „Hat év dzsúdó-múlt áll mögöttem, ám egy autóbaleset után lezárult az életemnek ez a szakasza. Aztán a mai divatos dolgokba kóstoltam bele, testépítés, satöbbi, de hiába flörtöltem régóta a sportággal, s volt a baráti körömben rengeteg bunyós, az edzőterembe valahogy mégsem jutottam le.”

2003 nyarán azonban az élet a helyes irányba terelte a popzenei pálya előnyeit igencsak kiélvező, s száz kilóra hízó Pityinger Lászlót, egy miskolci moziban látott film, a Vitathatatlan hatására úgy döntött, belekóstol az ökölvívás tudományába. „A romlott élet jelentősen átalakított formás és filigrán alakomat, ideje volt változtatnom. Lementem a Vas Gereben utcában lévő Unio Kispest edzőtermébe, ahol Bánóczi Zoli és Varga László vezették a tréningeket.”

Láttunk már ilyet, a rock- és rapzenészek közül jónéhányan előszeretettel dörgölőznek a férfias küzdősportokhoz, megy a macsó imidzshez, aztán pár tréning után eltűnnek a balfenéken. Ha meg maradnak, akkor jönnek a feltételek: bocs, gyerekek, de ne üssetek már arcra, mert este fellépésem van. „Ilyen fel sem merült, de nem volt az „itt a haverom, a rapzenész” című szöveg sem. Az edzőteremben lévő baráti körben már elfogadott voltam előtte is, nem hiszem, hogy különválogatták a dolgokat, kategorizáltak volna. A bunyó az életem szerves része, rászánom az időt, heti négy-öt edzésen veszek részt, csak a fellépések szabnak gátat a gyakorlásoknak. Persze van, amikor annyira sűrű a programom, hogy nem jutok le, ilyenkor rosszul érzem magam. Sajnos kicsit későn kezdtem az ökölvívást, de imádom, jót tesz a testemnek, lelkemnek. Igyekszem a tudásomhoz képest a legjobbat kihozni magamból, s megfelelő alázattal állni a bunyóhoz. Nyilvánvaló, nem vagyok ökölvívó, én csak egy rapper vagyok, aki szeret bunyózni” – mondja „Magyarország rémálma”, majd hozzáteszi, nagyon szerencsésnek tartja magát, amiért Bánóczi Zoltán edzései mellett Szántó Öcsi bácsi és Mocsár Gyula tréningjeire is lejárhat, s olyan ökölvívókkal gyakorolhat, mint az általa csak bandatagokként emlegetett Dudás Tibor és Káté Gyula, vagy a további bárátok, Bedák „Pimpa” és Énekes Öcsi.
A színpadon szabadszájú, provokatív, a magánéletben azonban manír nélküli rapper nem kezd hatalmas sztorikba a gyilkos Dopeman-balosokról, nem ecsetelni, mekkora pofonokat oszt ki edzéseken, s kiket küldött már padlóra. Nem így tekint a bunyóra. „A legnagyobb élmény az, ha valamiféle elismerést, tanítást kapok a profiktól. Nem izgat, kit, hogy találok el, persze, szoktam örülni, ha tudok egy jó balhorgot ütni, vagy az edzéseken megtanult, tudatos mozgást sikerül végrehajtanom. Sokszor az is nagy dolog, ha túlélek egy sparringot, például, ha Koko bátyjával, Kovács Gyuszival kesztyűzök, nagyon tudok örülni, ha ép bőrrel megúszom. De olyan nagy szerencsében is volt már részem, hogy Öcsi bácsival iskolázhattam. Óriási dolognak tartom, hogy egy ilyen szakember is foglalkozott velem, hozzá különösen szeretek menni, ő egy üde színfolt az életemben” – meséli a balkezes, de mégis normál alapállású hobbista.

Kérésemre Dopeman már-már szakértői szemmel, igen kifinomult ízléssel válogatja össze hazai és külföldi ökölvívó-kedvenceit. „Nálam az alap, hogy mindenkit nagyon tisztelek, aki bemegy a ringbe. A hazai profiknál Erdei Zsolt, Balzsay Karcsi és Dudás Tibi a nagy kedvenceim, de persze, nem feledkezhetek el „Kokóról” sem, aki pályafutása alatt szerintem a világ egyik legtechnikásabb bunyósa volt. Az amatőröknél Káté Gyuszit, Mocsár Gyuszit, „Pimpát”, Szellő Imit kedvelem a legjobban, de bocs, ha kihagytam valakit. A külföldiek közül is számtalan öklözőt bírok, Hopkins, a visszatérő Holyfield vagy a walesi Calzaghe nagyon jók. Az orosz vonalat elismerem, de nem csípem, hozzám közelebb áll a látványosabb amerikai stílus” – szakmázik a néhány hónapja apaként is domborító zenész, aki érdeklődésemre szívesen beszél új szerepköréről is. „Jól érzem magam a bőrömben, fantasztikusan élvezem a családapa szerepet. A kislányom, Fanni gyönyörű, ilyen szép a földön nincsen. Az életemben ő az egyetlen nő, aki komolyabb hatással tud lenni rám.”

Persze megint poénra veszi, de válaszként, a szerepköröket kicsit felcserélve, most én provokálom, s megkérdezem, bevállalna-e egy edzőtermi meccset. „Ha úgy alakulna, miért ne? Nincs nagyobb különbség, mintha egy komolyabbat sparringolnék. Az igazi kérdés az, agyban össze tudnám-e magam szedni. Na persze, akkor biztosítani kellene a megfelelő felkészülést, a mostani életem elég rumlis, sokszor el vagyok havazva. Ha valaki bokszmeccset akar vívni, azt nem lehet félvállról venni, az teljes embert kíván – gondolkodik el a dolgon, ám végül megint csak a „komolytalan” bújik ki belőle. „Sok pénzért még le is üttetném magam, hajlamos vagyok ilyen, Mickey Rourke-szerű lépésekre.”

Balogh Zoltán
fotók: Xlsport, Internet