- Ha az embert több évtizedes „szolgálat” után kitüntetik, akarva-akaratlanul visszatekint kicsit. Mire gondolt, amikor átvette a díjat?
- Két dologra. Az egyik, hogy vége egy olyan pályának, amit szeretettel csináltam, a másik, elkezdtem egy olyan munkát, amely talán még nagyobb örömet fog okozni – válaszolt az első magyar profi szövetség megalapítója, Győry József.
- Az UBC alelnöki, európai elnöki pozíciójára gondol?
- Igen, éppen ezért a menedzseri, rendezvényszervezői munkát kilencven százalékban biztos, hogy befejezem. Az UBC-nél betöltött pozícióm teljes embert kíván, büszke vagyok, hogy európai létemre egy amerikai világszervezetnél ilyen feladatot kaptam, s szeretnék megfelelni az elvárásoknak. Egyébként sem lenne etikus, hogy nyolc órakor, mint az UBC alelnöke tárgyaljak, majd kilenckor, mint promóter üljek le ugyanahhoz az asztalhoz. Nem szeretném ezt a fonák helyzetet felvállalni.
- Mielőtt a UBC-ről beszélnénk, tekintsünk vissza kicsit a kezdetekre. Emlékszik még ki volt az első menedzseltje, és mikor rendezte első magyarországi gáláját?
- Hogyne, persze. Kincses György volt az első bunyós, akit menedzseltem, az első gálát pedig ’91 októberében, Kecskeméten szervezetem.
- Promóterként mit tart legnagyobb sikerének?
- Azoknak a bunyósoknak az eredményeit, akik a kezem alatt lettek világbajnokok, kisvilágbajnokok, s nem utolsó sorban a női ökölvívás elindítását.
- Gondolom, abban egyetértünk, hogy a menedzseri munkához hozzátartozik a rafinéria és a finesz is, nem könnyű egy bunyóst - legyen az bármilyen jó - rangos címmeccsig juttatni. Ilyen szempontból melyik volt a legnagyobb bravúr a tizenhat év során?
- Nagy József (nem Hóhérról van szó - szerk.) két kisvilágbajnoki címmérkőzésének megszervezése, először Olaszországban szerezte meg az IBF kisvilágbajnoki címét, majd a dél-afrikai Durban-ben gyűjtötte be a WBU hasonló titulusát.
- A ’91-es kezdés óta jó néhány év telt el, visszagondolva, mi az, amit mai fejjel másként csinálna?
- Van egy-két dolog, például, nem vállalnék annyi munkát, mint amennyit elvállaltam. A kezdetekkor rengeteget kellet harcolnom a médiával, politikusokkal, orvosokkal, hogy elfogadják a profi bunyót, a ’95-ben elindított női ökölvívásról nem is beszélve. Visszagondolva, nem is tudom, hogyan sikerült átvészelnem ezt az időszakot. Volt, hogy bírósági feljelentéssel, lelövéssel fenyegetettek.
- Az ön által képviselt UBC nem elhanyagolható tényező a profiboksz égiszén, a WBF-ről, IBO-ról, IBC-ről itthon mégis sokkal több szó esik. Nem bántja ez?
- Nem, ha már eddig kibírtam, ezután is ki fogom. Saját hazájában, hogy próféta lehessen valaki, ahhoz előbb meg kell döglenie, talán, majd utána elismerik a munkáját. Azt hiszem, vezetőink és az edzőink fejében kellene először rendet tenni, hogy jobban kiigazodjanak a szervezetek jelentőségét illetően.
- Újra csak az ismertséget forszíroznám, ha valakinek Rácz Félix vagy Dámosy Zsolt nevét említem, kapásból rávágja: persze, bokszmenedzserek! Önt viszont, aki a hazai profiboksz meghonosítója, a szakmán kívül alig ismerik.
- Ebben a sajtó a legnagyobb hibás. Amikor kezdtem, meghatározó sportnapilap újságírója azt mondta: kit érdekel a profi ökölvívás?! Mi nem tudtunk akkora sajtónyilvánosságot szerezni, pedig mindent megtettünk érte. Az általam menedzselt versenyzők – Nagy Jóska, Gálfi András, Kincses György – egyszerűen csak jó bunyósok voltak, nem voltak balhéik, így nem kerültek reflektorfénybe, ezért én sem álltam a középpontban.
- Eljutottunk egy egyszerű, de fontos kérdésig: működhet-e hazai menedzseriroda tévés támogatottság nélkül?
- Egyértelműen nem! Magyarországon, mint mindenhol, a televízió egy külön kasztot képvisel, elengedhetetlen az érvényesüléshez. A mi időnkben nagyon sokat kellett fizetni, hogy képernyőre kerüljünk, de ez ma sincs másként.
- Több versenyzőt jutatott el címmeccsig, jelenlegi legismertebb bunyósai, Krempf Réka WIBF-világbajnoknő és Szabó Ferenc UBC-junior világbajnok. Eredményeik ellenére őket sem ismerik igazán, mit érez ilyenkor a promóter?
- Tudomásul kell venni, egy ökölvívó hölgy igazán úgy válhat ismerté, ha levetkőzik valamelyik férfimagazinnak, férfiversenyző pedig akkor kerülhet az érdeklődés középpontjába, ha valamilyen balhét kreál maga körül. Sem Réka, sem Feri nem alkalmas ezekre a szerepkörökre, de nem is szeretnének ilyeneket felvállalni.
- A hazai szorítók környékén, önt sokan a magyar Don Kingként emlegetik. Hízelgő ez önre nézve, vagy inkább negatív jelentéssel bír?
- Nincs ezzel semmi probléma, reális a hasonlat, azok, aki az emberi és szakmai oldalamat ismerik, tudják, szinte a semmiből értük el az eredményeinket. Visszagondolva, ez egyenlő volt a csodával, azt hiszem, tettünk azért, hogy a profi ökölvívás a jelenlegi ismertséggel működhessen.
- Hogyan jellemezné a hivatásosok itthoni helyzetét?
- Az ökölvívás itthon és a világon mindig kivívta magának azt az elismertséget, amely piedesztára emelte. Nyugaton újra sikk lett az ökölvívás, üzletemberek, hivatalnokok járnak le a termekbe, óriási a tömegbázis, a piacképes közönség. De Ukrajnában és Oroszországban is rengeteg mérkőzést rendeznek, ráéreztek, ez egy nagyon jó befektetés, kitűnő üzlet. Nálunk ez még hiányzik, körülbelül 150 millió forint kellene ahhoz, hogy egy magasan jegyzett szervezetnél világbajnokunk lehessen. Ha ekkora összeg rendelkezésre állna, elindulhatna egy folyamat.
- 150 millió?! Létezik olyan ember, aki ekkora összeget fektetne a bunyóba?
- Valóban nagy összeg, de akiknek megvan a tőkéjük, és jó üzleti érzékkel nyúlnak a dologhoz, azok megtalálhatják a számításukat. Amikor elkezdtem a profi ökölvívással foglalkozni, 20 millió is elég lett volna. Ma már egy egyszerű rendezvény, ahol hat pár, 8-10 menetes meccseket vív, sem áll meg 12 millió alatt.
- Beszéljünk kicsit az UBC-nél végzett munkájáról. Amikor bő egy éve kinevezték, azt mondta, szeretné, ha a szervezet fölzárkózna a négy „óriás” mellé. Hogy áll a helyzet?
- Mielőtt válaszolnék, szeretném elmondani, nem értek egyet azokkal, akik azt állítják, hogy a kis szervezeteteknek nincs jelentőségük, csak a négy nagy érdekes. Igenis szükség van a kisebb szervezetekre is, hiszen jelenleg 322 ezer ökölvívót tartanak számon a világban, s ezek a szervezetek tudják megadni a lehetőséget a bizonyításra ennek az óriási tömegnek. A „kicsiknél” szerzett vb-címmel is messzire lehet jutni, amire a saját példánkat említeném. Az UBC-nél, ha valaki megszerzi, majd megvédi címét, automatikusan felkerül a nagyok ranglistájának minimum 15. helyére, ez pedig már igen jó ajánlólevél. A kis szervezetek működése szelekcióként, afféle lépcsőként is felfogható, bajnokaik értékét a későbbi címegyesítő meccsek adhatják meg. De kérdésére válaszolva, tavaly szeptember előtt az UBC tagországainak létszáma 56 volt, jelenleg 89 nemzetet számlálunk és 28-al állunk további tárgyalásban. Szerénytelenség nélkül mondhatom, jó néhányan a személyem miatt álltak hozzánk. Igaz, rengeteg a munka, de azt hiszem, jó irányba haladunk.
- Nem tűnik egy álmodozó típusnak, de kíváncsi lennék, ha két év múlva beszélgetünk, miről számolna be szívesen az Egyetemes Boksztanács működését illetően?
- Elégedett lennék, ha két év múlva odáig futnánk fel, hogy a négy nagy mögött, mellett tartsák számon az UBC-t. Óriási sikernek tartanám, ha bármelyik súlycsoportban – nem ragaszkodom a király-kategóriához –, a négy nagy szervezet egyikénél olyan vb-címmeccs szervezésében, lebonyolításában működhetnénk közre, melyen UBC-s bunyós vívhatna címegyesítő mérkőzést.
- Ültessük át a vágyakat magyar földre is. Ha azt mondanám, két év múlva a debreceni Főnix csarnokban teltház előtt, két vb-címmeccset vívhatnak szervezetének bajnokai, elfogadná?
- Minden további nélkül. Ám lehet, New Yorkban vagy Las Vegasban előbb fogok UBC-világbajnoki címmeccset összehozni, mint Magyarországon. Mert utalnék a már említett gondolatmenetemre: otthon csak a halála után lehet próféta az ember, én pedig még nem szeretnék meghalni!
Balogh Zoltán