Ifjabb Papp László: „örülök, hogy benne lehetek a sportágban”

A szűk szakmán kívül kevesen tudják, hogy a Magyar Ökölvívó-szakszövetség titkári pozícióját ifjabb Papp László tölti be. A nevezett férfit nem csak névazonosság fűzi az ökölvívó-legendához, az 52 éves bunyós funkcionárius az egykori bajnok fia.

Vannak kételyeim a sorszerűséget illetően, de az ifjabb Papp Lászlóval folytatott beszélgetés után elgondolkodtam, csak lehet valami a dologban. Az egykori ökölvívó fia - bár gyermekként megismerkedett a sportággal - soha nem próbálta ki magát versenykörülmények között a ringben, 2004 júliusa óta mégis főállású MÖSZ-titkárként dolgozik. „Már apám idejében is gondolkodtam rajta, beszállok, hogy ne tudja az a sok sötét lelkű átvágni, de akkoriban még nem volt olyan státusz, hogy mellette lehessek. Azt hiszem, édesapám sorsát illetően akkor talán másként alakultak volna a dolgok. A munkám elsősorban adminisztrációs jellegű, mely szervezési feladatokat is felölel, de nagyon örülök, hogy részt vehetek a versenyeken, benne lehetek a sportágban” – mondja ifjabb Papp László, miközben a nyári uborkaszezon ellenére folyamatosan csörög irodájában a telefon.

Kis múltidézéssel folytatjuk, megtudom, a boksz-ikon neve máig jól cseng, ifjabb Papp is sokszor szembesül azzal, édesapja mekkora megbecsülésnek, tiszteletnek örvend a világban. „Édesapám már húsz éve abbahagyta a bokszot, amikor Svájcból jöttem haza, s az útlevelemet meglátva a határőr azt kérdezte: van valami közöm az bokszlegendához? Amikor mondtam, a fia vagyok, kérte, adjam át üdvözletüket a bajnoknak! De ilyen eset többször is előfordult. A külföldi szállodákban az útlevelemet látva általában annyit mondanak: Á, Laci Papp, boksz! Német nyelvterületeken a mai napig nagy népszerűségnek örvend édesapám, de az idősebb korosztály a svédeknél és a finneknél is ismeri a nevét.”

Amikor felvetem az amerikai filmek sugallta elméletet, miszerint a sikeres emberek gyermekeinek kész „rémálom” az életük, soha nem tudnak kikerülni a híres szülő árnyékából, ifjabb Papp kategorikusan cáfol. „Gyermekkoromban fokozatosan eszméltem rá, nem egy átlagember fia vagyok, hiszen nem lehetett vele csak úgy végigmenni az utcán, mindenki kezet fogni, beszélgetni akart vele. Édesapám mindig udvarias volt, nem akart soha, senkit megbántani, mindenkihez volt egy-egy jó szava. A családban azonban már nem annyira volt a társaság közepe, hiszen otthon már nem volt közszereplő. Nem teherként éltem meg, hogy egy legenda fiának születtem, úgy érzem, tudtam kezelni a helyzetet.”

S hogyan viselte a bajnok, hogy egyetlen fia nem igazán mutatott érdeklődést az ökölvívás iránt? „Soha nem tett szemrehányást azért, mert a boksz helyett inkább a zene felé orientálódtam. Ő is imádta a muzsikát, ha édesapja nem hal meg, alakulhatott volna úgy is a sorsa, hogy a bokszkesztyűk helyett a hegedűnél marad, s akkor hegedűművészként ismeri meg a világ. Én a dobolásba szerettem bele, de talán nem estem olyan messze a fától, hiszen a ritmusérzék összeköti a zenét és a bunyót.”
A háromszoros olimpiai aranyérmes halála után ifjabb Papp László írásra adta a fejét, 2004-ben került a boltokba az Édesapám, Papp Laci című könyv, mellyel méltó emléket szeretett volna állítani édesapjának. Kérdésemre, hogy keserűséget, fájdalmat, haragot vagy nyugalmat érzett-e, amikor leütötte az utolsó betűt, a következőket válaszolja: „Talán mindegyik benne volt, de inkább azt reméltem, sikerült egy olyan könyvet írnom, melyet, ha valaki elolvas, megtudja, ki volt az a Papp László. Ez volt a célom. Nem én akartam elmondani, milyen volt apám, hiszen én elfogult vagyok, inkább másokat kérdeztem meg. Ha ma írnám a könyvet, jó pár dologgal kibővíteném, hiszen azóta kiderült egy s más. ”

A MÖSZ titkára levéltári dokumentumokból próbált választ kapni arra, a mai napig sokakat izgató kérdésre, hogy a profik között is Európa-bajnoki címet szerző zseni miért nem bokszolhatott a világbajnoki övért? Kiderült, Papp László ’62-ben szerzett profi Eb-címe után a kommunista vezetés már puhította a sportért felelős csinovnyikokat, egyre többször hangzott el az a kijelentés: Pappot le kell állítani, mert a profi ökölvívás nem egyeztethető össze a szocialista sporterkölccsel! „Nem tudom, mire gondoltak, mert én nem tapasztaltam náluk semmilyen erkölcsöt, se szocialistát, se mást! Olyan írásos anyagot azonban nem találtam, ahol valakinek a szignója szerepelt volna, hogy nem engedélyezi a vb-meccset. Az elvtársak vigyáztak arra, ne maradjon nyom, szóban intéztek mindent. Egyszerűen oldották meg a dolgot, elvették apám és Ádler Zsiga bácsi útlevelét. Döntésükben közrejátszhatott az irigység, a politika, de nem tartom valószínűnek, hogy Moszkvából állították volna le a bulit, inkább a magyar elvtársak akartak megfelelni, jó színben feltűnni gazdáik előtt.”

A bajnok ökölvívó karrierjének csúcspontja lehetett volna, ha megmérkőzhet a középsúly trónjáért. A címmérkőzés kapujában állt, Dick Tiger vagy az őt később legyőző Joey Giardello lehetséges ellenfeleként tartották számon, ám az amerikai bunyósok menedzsereinek eszük ágában sem volt Európában meccselni, tartottak tőle, ha védencük elveszti a vb-övet, az az öreg kontinens kommunista felén ragadhat, a jenkik szempontjából érdektelenné téve a számtalan klasszist felvonultató súlykategória további küzdelmeit.
„Joey Giardello is csak egy barátságos meccsre lett volna hajlandó, ami szép összeget hozott volna, de édesapámat csak a vb-cím érdekelte, nem a pénz számított. Élete végéig fájó pont maradt, hogy nem küzdhetett meg az övért. Mélyen vallásos volt, a családja mellett a hit segítette át a nehézségeken, tartást adott neki a nehéz időkben. Szüksége is volt rá, hogy el tudja viselni a disznóságokat.”

Bár a kommunista rezsim megfosztotta Papp Lászlót élete lehetőségétől, a WBC tisztségviselői próbálták kárpótolni: 1989-ben utólagosan tiszteletbeli világbajnokká avatták, de nagyságát jelzi, hogy a tengerentúlon 2001-ben beválasztották a Bokszhírességek Csarnokába is.

Hittem, hittük, hogy a rendszerváltás után megkapja méltó elismerését a legenda. Nem így történt, s a helyzet Papp László halála után sem sokat változott. „Édesapámról egy 100 perces, profi technikával készített háromrészes dokumentumfilm van dobozban, melyhez csak néhány riport hiányozna. De a Duna tévével közösen hiába pályáztunk a befejezéshez szükséges összegre, a mai napig nem tudtunk pénzt szerezni. Ez kicsit nehezen emészthető számomra, hiszen mindenféle nívótlan műsorok milliókat kapnak” – jegyzi meg keserűen, majd így folytatja: „Persze, elfogult vagyok, apámat a legnagyobb magyar sportolónak tartom. Nyert három olimpiát, veretlen maradt a profik között, majd húsz évet edzősködött egy olyan közegben, ahol sem a vezetők, sem az edzők, sem a versenyzők nem úgy álltak a dolgokhoz, ahogy igazán kellett volna, mégis sikeres volt. Jobbnál jobb, kanadai, osztrák ajánlatokat utasított el, piti pénzért maradt itthon. 52 évesen még beállt a ringbe, s 12 menetet kesztyűzött a válogatott keret tagjaival.”

A megálmodott múzeum ügye sem jut előre, bár a család minden, a bajnok pályafutásához fűződő ereklyét megőrzött, úgy tűnik, nagytiszteletű politikusainknak nem kardinális kérdés egy állandó Papp László kiállítás létrehozása. „Amikor édesapám megszületett, nagyanyám levágta egy hajtincsét, a halála előtt egy nappal pedig én tettem ugyanezt. A többi érem, serleg mellett ezek is várnak a sorsukra. Soha nem adtam oda senkinek a relikviákat, nem vittem aukciókra. Egy angol fickó egyszer meg akarta venni az olimpiai aranyakat, azzal érvelt, azokat nem lehet megenni. Elküldtem melegebb éghajlatra… Azt hittem, fogunk találni egy normális helyet az állandó kiállításnak. A legszomorúbb azonban az, hogy ha sportberkeken belül sem izgat senkit a múzeum létrehozásának gondolata, akkor miért érdekelne másokat? Pillanatnyilag nem látok rá esélyt, hogy gyökeresen megváltoznának a dolgok.”
Elgondolkodtató, hogy a Papp László életéről szóló kiadvány könyvbemutatóján 300 ember szorongott a Szent Margit gimnázium aulájában, de annak ellenére, hogy a szervezők 110 hazai ökölvívó egyesület címére postáztak meghívót, jó, ha tíz csapat képviseltette magát.

Amikor megjegyzem ifjabb Papp Lászlónak, kicsit szomorúra sikeredett beszélgetésünk vége, csak annyit válaszol: ez van, az élet is szomorú!

Nem tudok vitatkozni.

Balogh Zoltán