Burányi László 2005 júliusában, Magdeburgban hatalmas meglepetést okozva pontozással verte a jóval esélyesebbnek tartott német Marco Schulzét az IBF nagyváltósúlyú nemzetközi bajnoki címéért kiírt ütközetben. A szekszárdi bunyós sporttörténeti tettet hajtott végre, hiszen előtte magyarok csak úgy tudtak külhonban címmeccset nyerni, hogy idő előtt rendezték le ellenfelüket.
Mindenki nagy jövőt jósolt a csupa szív, fanatikus fiúnak, menedzsere, Rácz Félix idővel kisvilágbajnoki-, Eb-címmeccseket ígért neki. A promóter két junior vb-címmeccsig, s felnőtt magyar bajnoki ütközetig el is jutatta, ám az élettől kapott ütések azóta igencsak megfogták Burányit. A versenyengedélyhez szükséges éves orvosi vizsgálat ugyanis kiderítette, a bunyósnak nincs térlátása, így egy ideig csak kívülről szemlélheti a profiboksz világában zajló eseményeket. Gondjait tovább tetézte, hogy edzője, Szilágyi Richárd, aki a néhai Rácz György mellett gyermekkorától foglalkozott vele, visszatért Romániába. Az ökölvívó jelenleg civil szakmájában, a szekszárdi sportcsarnok asztalosaként keresi a boldogulást, de egyelőre nem hajlandó lemondani ökölvívó-karrierjéről: a jövőre esedékes érettségi mellett újra nekifut az orvosi vizsgálatnak.

- Tíz éve folyamatosan nyomom, talán sok volt a bunyó. Az utóbbi időkben szinte csak címmeccseket bokszoltam, s ez valószínűleg megterhelte a szervezetemet. A bunyós karrierem most a fiókba került. Nagyon megvisel a dolog, hiszen tíz éve a bunyó a mindenem, az életem, nem is csináltam mást. Ha jövőre sem kapom meg az engedélyt, akkor ennyi volt – mondja szomorúan a jelenleg Halász Gábornál edzegető tehetséges nagyváltósúlyú, aki a nehéz napok kilátástalanságában sok törődést kap kedvesétől, édesanyjától s barátaitól. – Hálás vagyok minden segítségért, de az ökölvívást semmi nem tudja pótolni. Minden csak ideiglenes, senki nem értheti, mi játszódik igazán a lelkemben. 13 éves korom óta bunyózom, s most egy év alatt tönkrement minden.
Mivel beszélgetésünk már az elején érzelmi mélypontra kerül, igyekszem jókedvre deríteni a szomorkás öklözőt, kérem, idézze fel élete nagy meccsét, a Schulze elleni csatát.
- Igen, ha visszagondolok, ez sokszor ad erőt – mosolyodik el végre.
- Öt nappal a meccs előtt szóltak, hogy bokszolnom kellene, így rákészülés nélkül utaztam Magdeburgba. Ez a mérkőzés számomra bebizonyította: nincs lehetetlen, az akarat mindent legyőz! Miután lekongatták a találkozót, éreztem, hogy győztem, de biztos voltam benne, hogy Németországban nem nyerhetek pontozással. Mikor kihirdették a győzelmemet, én is meglepődtem, két-három másodperc is eltelt, míg tudatosult bennem, mi is történt. Láttam a ring körül a meglepett arcokat, de aztán mindenki elkezdett tapsolni, elismerték, jobb voltam Schulzénél, s ez óriási dolog volt számomra!
Hogy fenntartsam a jó hangulatot, az utóbbi idők egyik legjobb magyar-magyar csatájára, a Petroviccsal vívott derbijére terelem a szót. „Buresz” ott sem számított esélyesnek a minden hájjal megkent egykori olimpikon ellen, önmagán s csapatán kívül nem sokan tettek volna győzelmére. A ringben azonban már a szekszárdi fiú akarata érvényesült, úgy győzte le tíz menetben sziklakeménységű riválisát, hogy közben a szentesi ring padlóját is megismertette vele.
- Felpiszkált, hogy esélytelennek tartottak, dolgozott bennem a dac, az „azért is megmutatom” – eleveníti fel a Csongrád megyei csata előzményeit. - Egyébként is milyen alapon írtak le, ha nem is láttak még bokszolni? Nagyon jó felkészülés állt mögöttem, mentálisan rendben voltam, hoztam a tervezett bunyómat, arra pedig külön büszke vagyok, hogy egy nagyon jó ellenfelet győztem le.
No ez az, kezd belejönni a fiú, s ezt kihasználva, a nosztalgiázás után már kínálom is meg az „egy egészséges Burányi hová helyezné el magát a magyar nagyváltósúlyúak között” kérdéssel. Potenciális ellenfél van bőven, Kovács Attila, Balogh Vilmos, Matolcsi József, mind remek bunyós.
- Úgy érzem, ha jó formában lennék, fel tudnám velük venni a versenyt, méltó ellenfele lehetnék mindegyiknek. Fiatal, ambiciózus vagyok, egy jó edzővel esélyesnek tartanám magam a győzelemre. Mint mondtam, nem ismerek lehetetlent – jelenti ki határozottan.
Igen, most már az igazi Burányi Lacival beszélgetek, azzal a sráccal, akit elszántsága már oly sok nehézségen átsegített, aki mindig száz százalékos intenzitással veti magát a küzdelembe. Persze, ő sem így született, kamaszkorától induló bunyós pályafutása elején még nem nagyon szaggatta az istrángot.

- Akartam, hogy legyek valaki, mert hit nélkül nem lehet jó ökölvívó az ember. Nem voltam nagy tehetség, problémás, nehezen kezelhető gyerek voltam. A mai napig hálás vagyok edzőimnek azért a szigorérért, odafigyelésért, mellyel a helyes irányba tereltek. A bokszolónak olyan edző kell, aki a legnehezebb helyzetekben is mellette áll. Én is egy ilyen szituációban jöttem rá, hoppá, itt bíznak bennem, ezért nekem is száz százalékot kell nyújtanom. Ez profi pályafutásom 5.-6. mérkőzése körül történt, igazából innen számítom magam ökölvívónak – vall „eszméléséről” Laci, aki ha úgy hozza a sors, edzőként is a mesterei útmutatása alapján szeretne dolgozni. - Én is szigorúan fognám a gyerekeket, elmagyaráznám nekik, hogy munka nélkül nem lehet boldogulni a ringben. Elő kell hozni a srácokból tüzet, tudatosítani velük, ha komolyan veszik az ökölvívást, akkor messzire juthatnak.
„Buresz” optimizmusa társalgásunk végére is kitart, amondó, bárhogyan is alakuljanak jövő nyárig a dolgok, megvan az irány, merre kell mennie.
- Jó lenne, ha megkapnám a versenyengedélyt, s újra bokszolhatnék. Ismét belevethetném magam a munkába, s újra lehetnének céljaim az ökölvívásban. Ám ha ez nem jön össze, akkor megpróbálom a civilmunkám mellett az edzősködést, mert semmiképpen nem szeretnék elszakadni a bunyótól. Bárhogy is alakuljanak a dolgok, pozitívan állok hozzájuk, a lényeg, hogy mindenképpen az ökölvívásban maradhassak – zárja a beszélgetést az egykori IBF nemzetközi bajnok.
Balogh Zoltán
fotók: Burányi László, Sasvári Tamás