Lakatos Pál: voltam lent és voltam fent!

Pontosan kezdi az edzést Lakatos Pál. Érezhető az Európa-bajnoki ezüstérmes, - háromszoros bronzérmes bunyós respektje, a tanítványok csendben, fegyelmezetten kezdik el a tréninget. Az öklözők az izmok bemelegítésével foglalkoznak, én pedig a trénernek szegezem a kérdés: miért adta a fejét edzősködésre?
„Amikor már nem éreztem magamban motivációt, hogy a ringben bizonyítsak, akkor hoztam létre a szakosztályt, mert nem szerettem volna teljesen szakítani az ökölvívással” – kezdi a beszélgetést a civilben rendészként dolgozó egykori bunyós. „Szeretném átadni a tapasztalataimat, s felhívni a figyelmet azokra a hibákra, amiket a saját káromon tanultam meg. 2004-ben kezdtük a munkát, de már intézzük az egyesület hivatalos papírjait, így nemsokára versenyen is bemutatkozhatunk. Nem sietünk, nem szeretném, ha már az első körben kiesnének a versenyzőim, majd csak akkor engedem ringbe őket, ha már kellő tudással rendelkeznek. Még én is csak tanulom az edzői szakmát, hosszú ökölvívó pályafutás után is sokszor tanácstalanul, kétségek között őrlődöm, amikor egy probléma megoldására keresem a választ. Amíg nem kóstoltam bele, nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz ez a szakma. De nagyon szeretem csinálni, fantasztikus érzés, amikor látom, hogy edzésen a srácok a tőlem tanult mozdulatokat hajtják végre, s napról napra fejlődnek.”

Míg a bunyósok a speciális gimnasztikát végzik, addig a szakmában csak „Palikaként” emlegetett sportolóval nosztalgiázunk kicsit. Természetesen szóba kerül amatőr pályafutása legfájóbb emléke, a ’96-os atlantai olimpia is, ahol a mérlegelésen tíz dekával átesett a 48 kiló súlyhatárán, így csak turistaként szemlélődhetett az amerikai városban. Szinte a kertek alatt kellett hazajönnie, itthon kapta az ívet rendesen, kabarétréfák, jegyzetek főszereplője lett, összetörték a lelkét. „Már nem haragszom senkire, de a mai napig fájó pont, hogy csak rajtam verték el a port. Hat ökölvívóval hét vezető utazott ki Atlantába, nem nagyon beszéltem az angolt, talán segíthettek volna többet is. Amikor felugrottam a mérlegre, láttam, 48,10. Kérdeztem, oké, a bírók viszont mondták, no, finito! Nem ijedtem meg, hiszen tíz perc alatt leadok a tíz dekát, de nem engedték, mondták, itt vége. Pedig életem legjobb formáját hoztam, ha sikerül nyernem, befejeztem volna az ökölvívást, s kezdhettem volna valamihez a civil életben.”

Az öklöző hosszú ideig rémálmokkal küszködött, az atlantai események évekig kísértették. Egy ideig csak takaréklángon bunyózott, miközben az éjszakában rendészként keresett pénzből tartotta el családját. Egy ’98-as szilveszteri fogadalom után azonban újra csak az ökölvívás lett a főszereplő, még abban az évben Eb-bronzot nyert, amit két évvel később megismételt, s ezzel kiharcolta, hogy Erdei és Balzsay mellett tagja legyen a 2000-es Sidney-i olimpián részt vevő nemzeti csapatnak. 32 évesen azonban már nem volt olyan robbanékony, a folyamatos, hatkilós fogyasztások is kiszívták az erejét, jóval lassabb volt, úgy érezte, egy menet után már nincs levegője, így simán búcsúzott az első kanyarban.

„Voltam lent és voltam fent is. Ott álltam egy fillér nélkül, s amikor vége lett az olimpiának azt kérdeztem magamtól: most mi lesz tovább? Soha nem gondoltam, hogy eljön ez a pillanat, így visszagondolva kijelenthetem, nem volt érdemes ennyi munkát beleölni az amatőr bokszba. Sokkal hamarabb el kellett volna mennem profinak, de nem volt egy olyan ember a hátam mögött, aki azt mondta volna: Palikám, te a stílusod alapján az amatőrben nem tudsz igazán profitálni, menj el profinak, ott kereshetsz egy kis pénzt. Nekem a megelőzés, aztán a kötélnél való kemény meló ment a legjobban, így szereztem a győzelmeimet, s vertem meg egy olimpiai bronzérmest is. Bánt, hogy nem tudtam igazán megmutatni magam a profik között, mert én már kisgyerekkorom óta profi világbajnok akartam lenni. Sajnos nem lettem az” – jegyzi meg keserűen.

Sydney után még kis levezetés következett az amatőrök között, majd a háromszoros olimpiai résztvevő profinak állt. „Ha anyagilag nem kényszerültem volna rá, nem vágtam volna bele, csak a pénz miatt csináltam. 2001-től autót lízingeltem, kellett a pénz. Néhány meccsből kifizettem a kocsit, sokkal jobban meg tudtam élni, mint amikor amatőr válogatott voltam. Tudtam, 32 évesen nagy karriert már nem csinálhatok, hiszen más ekkor már befejezi, nem pedig elkezdi a pályafutását” – mesél 2001-2004-ig tartó profi évek kezdetéről.

„Palika” a külföldi fellépéseken a felhozóember szerepét alakította tisztességgel, míg itthon és Szlovákiában nem túl magasan jegyzett bunyósok ellen szerzett rekordjavító győzelmeket. Profi mérlege, öt győzelem mellett tizenegy vereség (ő csak kilencről tud), két döntetlen, ami talán kicsit méltatlan a magyar ökölvívás legtöbb amatőr bajnoki címét szerző bunyósához.

Amikor megjegyzem, az Eurosport által is közvetített, Vadim Metelen elleni meccsén abszolút nem hozta az amatőrből jól ismert formáját, igazat ad, ám hozzáteszi, a körülményeket ismerve nem csoda, hogy úgy alakultak az események. „A Franciaországban megvívott mérkőzésre menet, melyre 1400 kilométert autóztunk, két barátommal osztoztam a kocsi hátsó ülésén. Elmacskásodott végtagokkal, a fogyasztás minden nyűgjétől gyötörve hoztam a megbeszélt 53 kilót, ám másnap azt mondták, a meccs 57-ben lesz. Ellenfelemet mérlegelni sem láttam, ám a meccsen kiderült, 59-60 kiló környékén mozog. Csak vergődtem, csetlettem-botlottam, többször padlóztam.”
Egyszer mégis majdnem rámosolygott a szerencse az egykori amatőr klasszisra, Marseillesben olyan remekül adott edzőpartnert egy futtatott francia bunyósnak, hogy annak menedzsmentje felajánlotta, költözzön családjával a kikötővárosba, rövid időn belül világbajnoki címmeccset garantálnak neki. „Nem mentem, az akkori edzőm, Metzger Józsi azt mondta, ha ilyen formában leszek, akkor itthon is lehet címmeccsem. Most már bánom az elszalasztott lehetőséget, hiszen kint akkor vertem meg a francia srácot, amikor akartam. Ő egy évvel később mégis világbajnok lett, én meg itt vagyok.”

A profik között keresett pénz az anyagi biztonság mellett nem hozta meg a lelki nyugalmat, az öklözőnek nehéz volt feldolgoznia, hogy a nyerőlapokat nem neki osztották. „Menedzsment nélkül esélyem sem volt, hiába voltam jobb, mégsem az én kezemet emelték a magasba. Sokszor megfordult a fejemben: mi a fenét keresek én itt?”

Példaként említi hivatásos karrierje egyetlen címmérkőzését, amikor a katalán Torredembarrában a TWBA övéért a helyi Lahcene Zemmourival csapott össze. „A meccs előtt megutaztattak, mint egy bőröndöt, a Budapest-Frankfurt-Barcelona repülőút után még másfélórás buszozás következett, majd éjfélkor mérlegelés. Mégis simán hoztam a meccset, 12 menetből jó, ha kettőt nyert az ellenfél. A meccs után Metzger Józsi ugrált, azt kiabálta, megvan a cím, a magasba emelve vitt körbe a szorítóban. Én erre csak annyit mondtam, a legrosszabb esetben is döntetlen lesz. De még ezt sem adták meg, simán vesztettem.”

A nem túl szívderítő történetek után – bár előre tudom a választ – megkérdezem, ha idővel a keze közé kerül egy hozzá hasonló, csupa szív tehetség, mit javasol majd neki, törekedjen a szerény juttatásokkal járó amatőr sikerekre, vagy válassza profiként a pénzkeresés útját. „Tanultam a saját hibámból, nem akarnék senkinek rosszat, főleg olyannak, akit én tanítottam meg az ökölvívásra. Egyértelmű a válasz, azt javasolnám, keressen pénzt, a mai világban csak azzal lehet boldogulni!

Balogh Zoltán