„Ezt nem értheti meg, aki nem próbálta”

A 33 éves Schmell Attila (1-0-0) néhány hete, győztes meccsel debütált a fejvédő nélküliek között. A nagykanizsai illetőségű családapa a bunyó előtt több sportágat kipróbált, 2001-es Budapestre költözése után pedig a kondizás került a középpontba. Ám a tárcsák emelgetése nem elégítette ki, s egy évvel ezelőtt ellátogatott Petrányi Zoltán edzőtermébe. A gépjármű kereskedéssel foglalkozó, jól menő vállalkozót teljesen „megfertőzte” a bunyó. „Olyan közegbe csöppentem, ahol érdek nélkül köttetnek a barátságok, már akkor is jó érzés tölt el, ha csak belépek a terembe. Ha nem tudok edzeni, szinte a depresszió kerülget. Nagyon tudnám élvezni, ha csak a bunyóra kellene koncentrálnom, szívem szerint sokkal több időt, energiát szánnék rá, de rengeteg a munka, s a családra is figyelnem kell” – kezdte Schmell Attila.

Az öklöző arra a kérdésre is válaszolt, hobbistaként miért fontos számára, hogy a profik között is megmérettesse magát. „Kihívásnak tartom a bunyót, de szinte mindennel így vagyok az életben, nekem vagy fekete, vagy fehér valami. Be akarom bizonyítom magamnak, hogy profi ökölvívóként is megállom a helyem. Ha meg tudom oldani a minél több edzéslátogatást, s az anyagi lehetőségeim továbbra is megengedik, akkor komoly eredményeket szeretnék elérni. Olyan vagyok, akit nem könnyen törnek meg, addig megyek, amíg csak bírom, s akár címmeccs is szerepel a terveim közt. Soha, senkinek nem feküdnék le, nincs az a pénz, amiért szándékosan meccset veszítenék.”

„A dzsúdóban nem jutottam versenyszintre, a foci csapatsportág, a futás kikapcsolt, de a bunyó az más. A boksz olyan, mint az élet, egyedül vagy, csak magadra számíthatsz. Ez egy olyan érzés, amit csak a ringben élhetsz át. Nekem 33 évesen adatott meg, hogy szembesülhettem ezzel az állapottal, s ez egyszerűen fantasztikus” – zárta a beszélgetést a „Csepi Műveket” szponzorként is segítő cirkálósúlyú.

Schmell Attilához hasonlóan Németh Ottó (3-14-1) is 33 évesen kóstolt bele a profi világba, a kecskeméti ökölvívó mögött azonban hosszú évek amatőr tapasztalata állt. A sportággal ’83-ban megismerkedő - korosztályos bunyósként az élvonalat, míg felnőttként a mezőnyt képviselő - ökölvívót olyan trénerek pallérozták, mint Farkas József, Sánta Ernő, Balzsay Károly és Végh János. Az aktív versenyzést ’90-ben fejezte be, onnantól már csak bokszolgatott, s közben a hírös város éjszakájának közismert rendésze lett. „Már ’93-ban felmerült, hogy elmenjen profinak, de mivel a Rocky-filmeken nőttem fel, úgy gondoltam, mit keresnék én, a senkiházi parasztgyerek ebben a számomra misztikus világban” – emlékezett Ottó, aki ’97-ben újra nekiállt püfölni a homokzsákot, s a 2000-es amatőr ob-n búcsúzott a mezőnytől.

2001-ben azonban már kellő önbizalommal felvértezve a néhai Rácz Györgynél jelentkezett, hogy kipróbálja, milyen az élet a hivatásosok között. Ötéves pályafutása alatt meccselt a későbbi IBF világbajnok Krzysztof Wlodarczykkal, de leginkább a talján vonalon mozgott, s jó képességű olasz bunyósokat szorongatott meg. „Egész életemet az ökölvívás töltötte ki, soha nem voltam nagy név, de mindig fölkészülten mentem a szorítóba. Elsősorban nem a pénzért csináltam, hiszen nem voltak anyagi gondjaim, de úgy éreztem, abban a korban vagyok, hogy lehet még pár jó évem a profik között.”
Ottó jó visszaigazolásnak tartotta, hogy az olasz Paolo Ferrarahoz visszahívták meccselni, de azt sem felejti el, amikor Finnországban összemosolyogtak a háta mögött, öregnek nevezték. Ám ez nem gátolta meg abban, hogy nagy harcra késztesse a hazai favoritot, Petri Reimat, ezután persze, többé nem kértek belőle. Csatái mellett mégis arra a legbüszkébb, hogy az egyik legjobb olasz cirkálósúlyú, az Európa-bajnok Pietro Aurino felkészítő partnere lehetett. „Az öt év alatt is sikerült megtartanom a tisztességemet és a büszkeségemet, s közben nagyon jól éreztem magam a ringben. A boksz szeretete motivált, hatalmas kaland volt, élveztem minden percét. Ha visszagondolok rá, még ma is feláll a szőr a karomon. Ezt nem értheti meg, aki nem próbálta, ez szerelem, amiért képes az ember akár meghalni is.”

Történetünk utolsó, legeredményesebb szereplője sem hétköznapi módon került a kesztyűk világába. Rajkai Adrián (12-6-0) szépreményű dzsúdósként indult, 18 éves koráig két magyar élklub, a Honvéd és az Újpest versenyzőjeként is nyomta a tatamin. Aztán nála is a gyúrós időszak következett, de hiányzott a küzdelem, a versenyzés, így 24 évesen ő is Petrányi Zoltán boksztermében kötött ki. A jó mozgású srácot persze hamar kiszúrták. „Csepi odajött hozzám s megkérdezte, lenne-e kedvem meccsen is kipróbálni magam. El sem hittem, hogy versenyezhetek, a torkomban dobogott a szívem, éjszaka aludni sem tudtam. Másnap elintéztük az orvosi papírokat, egyik pillanatról a másikra megváltozott az életem. Újra jött az ismerős érzés, amit korábban dzsúdó teremben is átéltem: engem néznek, nekem szurkolnak az emberek, megmutathatom, mit tudok, s ez egy fantasztikus dolog.”

Adrián sem pénzkereseti forrásnak tekinti az ökölvívást, vendéglátó ipari egységek résztulajdonosa, komoly egzisztenciával rendelkezik. „Természetesen könnyebb úgy a ringben, hogy nem az ökölvívástól függ a megélhetésem. Nem vállalok el minden meccset, hiszen nem a pénzről szól a történet. Bizonyítani akarok, hogy a sportban is el tudom érni a célomat. Annak ellenére, hogy csak 24 évesen kezdtem, terveim vannak a bunyóban. Van, aki egy kamuütéstől lemegy, én azonban addig küzdök, amíg csak „élet van bennem”. A padlózás után is megpróbálok felállni, hiszen egy jól eltalált ütéssel akár meg is fordíthatom a meccset. Mindig nyerni akarok, teljesen megfertőzött a ring!

Másik két „kollégájához” hasonlóan, a bevállalós stílusáról ismert Adrián is felejthetetlen élményekkel gazdagodott a pofonok völgyében, amikor Lengyelországban Pawel Kolodziejjel küzdhetett meg a WBC cirkálósúlyú junior bajnoki címéért. „Nagy álmom volt, hogy egyszer nekem szóljon a Himnusz, s ez a lengyelországi meccsen megadatott. Ezt az érzést soha, senki nem veheti el tőlem, ez volt életem legboldogabb napja!”

Balogh Zoltán