A rendszerváltás hajnalán az olimpiai bajnokot az is megismerte, aki előtte az sem tudta, eszik-e vagy isszák az ökölvívást. A müncheni olimpia papírsúlyú győztese egy sámlival, cipőkefével s egy doboz Bagarollal a hóna alatt kiballagott a Hősök terére, s cipőpucolóként próbálta ráirányítani figyelmet a korábbi bajnokok sanyarú életkörülményeire.

„A legszegényebb országokban is megbecsülik a sporthősöket, akik hosszú évtizedeken keresztül tettek a nemzetért. Fel akartam hívni a figyelmet az értékek megóvására. Örülök, hogy ez sikerült, mert talán az „akciómnak”is köszönhetően, a parlament megszavazta a bajnokok és helyezettek olimpiai járadékát, majd a támogatást kiterjesztették a világbajnokokra, s az elhunyt sportolók özvegyeire is” – emlékezett a Hősök téri tettére Gedó György.
A volt bajnok munkakapcsolatban már nem áll a bunyóval, ám ha csak teheti, a mai napig megnézi a budapesti rendezvényeket. Rendszeres látogatója a korosztályos versenyeknek, a felnőtt viadalok stílusával azonban már nincs kibékülve. Amikor öt éve részt vett egy magyar bajnokságon, az öklözők bevonulását kísérő dübörgő zene hallatán egyszerűen kirohant a csarnokból.
„Szégyen és gyalázat volt, ez már nem az én világom, ennek semmi köze az amatőr bokszhoz. De azt sem értem, miért viszik vidékre a bunyómeccseket? Arra megy ki a játék, hogy Budapesten ellehetetlenítsék az ökölvívósportot?” – mondta az egykori bajnok, aki nem díjazza a jelenlegi 4x2 perces, fejvédős - ahogy ő fogalmazott, bukósisakos - vonulatot sem, nem érti, miért kellett variálni.
„A bunyó egy férfias sportág, én sem bukósisakban űztem. Persze, rájöttek, hogy nem működik a fejvédős dolog, s most ugyanazok az emberek akarják visszaállítani az eredeti állapotot, s megszüntetni a sok vitát kiváltó pontozógépet is. Sokat ártottak a sportágnak, számomra ez már nem nagyon hasonlít az ökölvívásra.”
A ringek világát ötven éve ismerő egykori kiválóság már a ’76-os, montreali olimpia után belekóstolt az edzősködésbe, s egészen moszkvai visszatéréséig a Vasas vezetőedzőjeként dolgozott.
„Amikor továbbléphettem volna, olyan emberekkel kerültem szembe, akik könyvből tanulták a bunyót, s nem akartam velük vitatkozni. Pedig közel száz versenyzőm volt, bajnokok, helyezettek. A kedvemet azonban nem tudták elvenni.”
Gedó György azt sem érti, hogyan osztják ma a mesteredzői címeket, de az edzőképzéssel sem tartja jónak, úgy véli, a zsúfolt versenynaptár miatt az edzőknek nincs idejük megtanítani a sportág alapjait.
„Hogy létezhet az, hogy Klein Csaba és Fogarasi Mihály még nem kapott mesteredzői címet, ellenben olyanok, akik könyvből tanulták az ökölvívást, már mesteredzőnek vallhatják magukat. Ki foglalkozik a szakmai továbbképzéssel, kik azok, akik tanítják a fiatal edzőket? Kevesen vannak itthon, akik felelősséggel, nevelve tudják oktatni a szakmát. A bázist is bővíteni kellene, javasoltam a Vasas mai edzőjének, Bacskai Imrének, jó lenne, ha régi klubomnál is szélesebbre tárnák az ajtókat, hadd jöjjön be minden gyerek, aki csak bokszolni akar. A kisebbséghez tartozó roma gyerekeknek is nagyobb teret kellene adni, náluk eleve adott a vérmérséklet s a tehetség. Persze, egy idő után nehéz őket megtartani, de a mai fiatalok egyébként sem nagyon vállalják fel a bunyót. Itt rengeteg munka kell, nem lehet gyorsan meggazdagodni, ráadásul még pofonokat is kapnak.”
A kétszeres Európa-bajnokot ’96-tól MÖSZ-tanácsadónak is felkérték, a munkakapcsolat azonban nem bizonyult tartósnak.
„Nem hívtak meg a MÖSZ üléseire, én pedig nem tolakodtam. Az első perctől aggályosnak tartottam, hogy olyan emberek vesznek részt a magyar ökölvívás irányításában, akiknek semmi közük a sporthoz, nem akartam velük közösséget vállalni. A MÖSZ ma is 55 millió forintos központi támogatást kap, soha nem volt ennyi pénz a bunyóban, de nem jut el a gyerekekhez. Kérdezem, hová tűnik el a közpénz? Probléma, hogy nincs egy társadalmi team, aki felügyelné az elosztást. Nem értem, egy külföldi versenyre miért megy 6 versenyző és 15 kísérő? Ne legyenek utazó nagyköveteink!”

A sportember a régi társakkal sem a szövetségi rendezvényeken keresztül tartja a kapcsolatot, nem jár bokszbálba, inkább egy másik régi bajnok, Orbán Sándor Kádár étkezdéjébe toborozza össze az egykori bunyósokat.
„A boksszal hírét vittük országunknak a világban, de sajnos már sokan eltávoztak közülünk, ám úgy érzem, a régieket feladatom összetartani. Az olimpiai bajnokok közül már csak Török Béka és én vagyunk, no meg persze Kovács István, de hát ő még egy fiatalember. A ’82-ben elhunyt szeretett edzőmnek, Adler Zsiga bácsinak a mai napig ápoljuk az emlékét, nemrég, halálának 25. évfordulójáról emlékeztünk meg. Rengeteget köszönhetek Zsiga bácsinak és Szalay Lászlónak. Soha nem bántam meg, hogy ötven évvel ezelőtt ökölvívókesztyűt húztam, ha újra születek, remélem, akkor is ezt csinálhatom.”
Örök téma, hogy a korábbi amatőr klasszisok, hogyan állták volna meg a helyüket a profik között. Gedó György úgy véli, fénykorában a csúcsra kerülhetett volna, de nem csak ő, hanem kortársai közül még minimum hét-nyolc magyar bunyós is. Ám fontosnak tartotta azt is megjegyezni, bárhogyan alakult volna a sorsa a profi világban, minden körülmények között hazatért volna, mint tette azt az általa nagyra becsült Papp László is.
A négy olimpiát is megjárt sportember élete során túljutott néhány kemény időszakon: ’94-es egri edzésbalesete miatt kettétört edzői karrierje, majd ’96-ban feleségét is elvesztette, s egyedül maradt két kisgyermekével.
„Túléltem ezt is, felneveltem a gyerekeket. A lányom már18 éves, a fiam is betöltötte a 16-ot, de van még egy 34 éves, felnőtt fiam is. Sokáig éltünk szegénységben, tudom, mi a nélkülözés, de az olimpiai bajnokok járadéka a mi életünkön is sokat könnyített. A sajtóban megjelentekkel ellentétben nem adtam el az olimpiai aranyérmemet, pedig egy amerikai üzletember 300 ezer eurót is kínált érte. Soha nem válnék meg tőle, arról nem beszélve, hogy az olimpiai jelvényemen rajta van a Magyar Népköztársaság címere is, ami akkor a demokráciát jelentette. Most új szelek fújnak Magyarországon, óriási a széthúzás, de ha a társadalom összefogna, s az ország olimpiát tudna rendezni, akkor kikerülhetnénk a szorult helyzetből.”
Balogh Zoltán