Isaszegi Róbert a boksznak köszönheti tartását

Hihetetlen respektje volt egykor a Borsodi Bányász ökölvívó csapatának, a Takács Gábor trenírozta társaság a legjobb klubokkal is felvette a versenyt. A Honvéd, az Újpest, a Vasas vagy a Paks bunyósai tudták, nagy küzdelmekre számíthatnak a borsodiak ellen. A kőkemény „bányászok” közül is kiemelkedett Isaszegi Róbert, aki olimpiai harmadik helyezése mellett egy Európa-bajnoki ezüst- és bronzéremmel vitte hírét a világban szülővárosának.

- Még egy tabló sem őrzi a bajnokcsapat emlékét – legyint szomorúan a 43 esztendős Isaszegi Róbert, amikor a legendás szakosztályról kérdezem. - Darabokra hullott a klub, de azért egykori mesteremmel, Takács Gáborral még tartunk edzéseket a fiataloknak. A választások előtt ígéreteket kaptunk, hogy az önkormányzat segít majd, de aztán elfelejtettek mindent.

No, igen, szelektív a politikusok memóriája… De a bunyó támogatása mellett valahogy Isaszegi Robit is elfelejtették, hiába terjesztették fel hatszor is díszpolgári címre, mást mindig érdemesebbnek találtak a kitűntetésre. Az igazi megbecsülést és tiszteletet azonban nem a díszes oklevél vagy a városvezetők kézfogása jelenti. A sajószentpéteriek mai napig nagy becsben tartják az egykori kitűnő bunyóst, az életről, a bokszról alkotott véleménye etalonnak számít környezetében. A sportember azonban az utcai beszélgetéseken túl, örömmel tartana élménybeszámolókat is, szívesen elmesélné a fiataloknak, milyen csodálatos sportág az ökölvívás.

- Imádom a bokszot! Életem legjobb döntése volt, hogy tizenéves koromban elkezdtem. Ugyanígy tennék ma is, olyan tartást kaptam a sporttól, mely meghatározta egész életemet – mondja csillogó szemekkel a ma már hatunokás nagypapa, aki 1988-ban a szöuli olimpia dobogójára is felállhatott, de kontinensbajnoki medálokat és hét magyar bajnoki címet is begyűjtött. Ki tudja, hogyan alakult volna sorsa, ha a Budapesti Honvédban marad, s nem tér vissza nevelőegyesületébe. Úgy véli, talán nagyobb sikereket is elérhetett volna, de azt sem tartja kizártnak, „elvitte” volna a pesti forgatag.

A fénykorában pörgős, villámgyors borsodi öklöző pályafutása során számtalan nagy csata részese volt, ám csak részben elégedett eredményeivel, mint mondja, a világversenyeken szerzett érmek színe lehetett volna fényesebb is. Amondó, Szöulban sem volt rosszabb Carbajalnál, mint ahogy a budapesti Eb-n sem kapott ki Marinovtól az elődöntőben. De az idő megszépíti az emlékeket, összességében elégedett karrierjével. Legnagyobb bunyós-élményét azonban mégsem a kubaival vagy a bolgárral vívott ütközetei jelentik.

- Életem meghatározó élménye volt, hogy nyolc évig edzőként magam mögött tudhattam Papp Lászlót, az egyik legcsodálatosabb embert, akivel valaha is találkoztam. A híres négyes kombinációt (kettő testre, kettő fejre) Laci bácsi találta ki nekem, én pedig nyomtam, ahogy csak bírtam. Ha néha kevesebbet ütöttem belőle, Laci bácsi csak annyit kérdezett: Robikám, fáradt vagy?

Robi pedig csak nagyritkán fáradt el, tovább zakatolt, osztotta a füleseket, s közben bejárta a világot. Mindenhol tanult valamit, amivel tovább bővítette amúgy sem szegényes fegyvertárát, figyelte a válogatott társakat, de nem szégyellt mozdulatokat ellesni az ellenfelektől sem. Talán ez, s a rá máig jellemző sportos életmód lehetett a titka, hogy a sikeres amatőr pályafutás után a profik között sem vallott szégyent, kisebb kihagyásokkal hét évet húzott le, mielőtt 40 esztendősen szögre akasztotta kesztyűit.

- Ennyi maradt bennem az amatőrből - foglalja össze frappánsan a profik között eltöltött időszakot. Az „ennyi” azért nem kevés: 21 meccsből 19 győzelem, WBO interkontinentális cím, sikeres csaták Cloete, Kostin és Sobethu ellen. - Büszke vagyok a megszerzett címekre, de talán alakulhatott volna szebben is. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, megcéloznám valamelyik nagy szervezet világbajnoki övét.

Pályafutása utolsó csatáiról azonban nem őriz szép emlékeket, a Ballone és a Pozo elleni EBU-címmérkőzéseken már csak árnyéka volt önmagának, közel sem bokszolt a tőle elvárható szinten, egyedül a pénz motiválta.

- Felkészülés nélkül álltam ki a mérkőzésekre. Szégyellem magam, hogy ilyenektől kikaptam. Rengeteget fogyasztottam, előtte hónapokig kesztyű sem volt rajtam, ráadásul a pénzt sem kaptam meg. Soha nem vállalnék be még egyszer ilyen meccseket, ha tízmilliót tennének le az asztalra, akkor sem!

Gyanítom, ha nem lett volna a végén a keserű szájíz, a borsodi bunyós akkor is csak a második polcra helyezné profi karrierjét. Örök szerelme mindig az amatőr bunyó marad, ma is büszkén emlegeti, hogy egykor igazi klasszisok között, a világranglista második helyén tanyázott. Hittel vallja, az az amatőr válogatott, melynek tagja volt, minden súlycsoportban kivételes tudású öklözőkkel rendelkezett, társainak bármikor helyük lett volna a profik európai- vagy világranglistáján.

A sikerei ellenére szerénynek megmaradó egykori bajnok ma is példaképe a sajószentpéteri srácoknak, edzéseken szájtátva lesik az általa bemutatott, még mindig villámgyors kombinációkat. Isaszegi Róbert boldog lenne, ha akadnának követői.

- Üzenem a gyerekeknek, romáknak, magyaroknak egyaránt, ha tehetséget éreznek, próbálkozzanak meg ezzel a csodálatos sportággal. A bunyó még ma is kiugrási lehetőség, ám rengeteg munkát, lemondást igényel, de a ringben aratott sikernél nincs édesebb!

Balogh Zoltán
fotók: profibox.hu