Kaiser Ernő: csak az összteljesítmény lehet valódi siker

Beszélgetésünk elején az ökölvívás mellett szóba kerül Ernő bácsi másik szeretett sportága, a labdarúgás is. Talán kevesen tudják, nem csak ökölvívóedzői és bírói minősítéssel rendelkezik, de a futballban is ugyanilyen oklevelek tulajdonosa. Megjegyzem, hasonlóan remek egészségnek örvend, mint a mindkettőnk által ismert, a Steaua Bukarest focistáival BEK-győzelmet szerző, vele egykorú Jenei Imre. „Néhány éve még leugrottam a szorítóból, azt mondtam, a fehér lépcsőt a vak bíróknak találták ki” – mondja nevetve a mindig jó kedélyű sportember, pedig a legnagyobb jóindulattal sem állítható, hogy csupa móka és kacagás lett volna az élete.

Az 1937-ben, Szatmárnémetiben született, sváb családból származó Kaiser Ernő aradi főiskolai tanulmányait osztályidegen mivoltára való tekintettel hamar befejezettnek nyilvánította a Caucescu-rezsim. Életkedvét azonban nem tudták elvenni, edzőként és bíróként is szép sikereket ért el a már említett sportágakban, 700 első-, másod- és harmadosztályú labdarúgó mérkőzést vezetett, de bíróként a ringen belül is nemzetközi elismerést szerzett. „Remek kapcsolatokkal rendelkeztem a bukaresti testnevelési főiskolán, így a legújabb edzésmódszereket tudtam megmutatni az erdélyi ökölvívóedzőknek. Bíróként is igyekeztem segíteni, ha egyenlő teljesítményt nyújtott egy román és egy magyar versenyző, nem volt kérdés, ki mellé álljak, a szabályokon belül mindent megtettem. A román sportban soha nem foglalkoztak a származásommal, még az áttelepülésem előtt is - amikor már hontalannak számítottam s a kivándorló útlevél már a zsebemben volt - fontos osztályozó-, mindent eldöntő mérkőzéseket vezethettem ökölvívásban és labdarúgásban egyaránt. Azt mondták, nem érdekli őket, hogy elhagyom az országot, csak a szakmai tudás számít” – emlékszik Kaiser Ernő, akinek két éve is csak egy telefonjába került, hogy a Steaua Bukarest ökölvívó csapatát egy margitszigeti rendezvényre invitálja.

Ernő bácsi 49 évesen, 1986-ban települt át Magyarországra, ám a hazai ökölvívó-társadalomba való beilleszkedése nem volt éppen zökkenőmentes. Amikor egy oroszlányi területi versenyen jelentkezett, lekezelően beszéltek vele, szinte kinézték a teremből. Később az akkori amatőr ökölvívás egyik legismertebb alakjának, Kincses Ferencnek segítségét kérte, aki nem habozott, a magyar bajnokság elődöntőjében segédpontozóként adott feladatot számára. A vizsga remekül sikerült, a kor nagyjai, Schermer György, Pajer Sándor és Döry Miklós gyorsan befogadták, kétszer is volt olyan év, amikor a legfoglalkoztatottabb magyar amatőr bíró titulus is őt illette. „A magyar stílus adja vissza az igazi ökölvívást. A hazai ökölvívás intelligensebb, klasszikusabb, nincs is szebb nála, míg a román inkább a küzdeni akarásról, az erőszakosságról, az igazi balkánbokszról szól. Ez a bírók szakmai látásmódjára is vonatkozik. Nem a bunyót kell nézni, hanem a vívást. Az ökölvívás a fejben kezdődik, a lábbal folytatódik, a kézre alig van szükség” – hangzik a bírói- és edzői ars poeticának is felfogható kijelentés.
A szakmán belüli elismertségét az is bizonyította, hogy 1996-ban Döry Miklós az elsők között hívta a profi bírók közé, ahol a mai napig a legtöbbet közreműködő döntnökök között tartják számon. Karrierje során vezető-, pontozó- és időmérő bíróként szinte az összes Magyarországon rendezett profi gálán szerepet vállalt, beleértve az Universum és a Polish által szervezett rendezvényeket is.

A nyugdíjkorhatáron már jócskán túl lévő Kaiser Ernő nem csak a bíráskodás terén aktív, a civil életétben sem egy naphosszat karosszékben üldögélő típus. 18 éve van állásban a matematikai kutatóintézetben, 15 éve szolgálja főtitkárként a budapesti ökölvívó szövetséget, ahol Dr. Laczkó Jánossal együtt a legtöbb versenyt rendezik az országban. Egykori erdélyiként mai napig majd kétszáz áttelepült családnak nyújtott segítséget. „Nem pénzről van szó, ha lehetőségem van, akár fürdőszoba építésben, akár álláskeresésben is igyekszem segíteni. Nem misszió vagy valami kötelesség ez, de tudom, mennyit számít, ha segítő kezet nyújtanak az ember felé” – szól szerényen, nem kerít nagy feneket a dolognak, úgy tartja, semmi különleges nincs abban, ha pártfogolja a rászorulókat.

Amikor megemlítem, hogy információim szerint 70 évesen sem okoz gondot számára, hogy elhajlás után egy jól irányzott ütéssel tegyen helyre egy-két randalírozó fiatalt, vagy futva eredjen egy táskatolvaj nyomába, mosolyogva bólint. „Erős bennem az igazságérzet, ha úgy látom, hogy közbe kell lépnem, megteszem. Angyalföldön is van már vagy öt „keresztfiam”, akik már ismernek, de legutóbb is kénytelen voltam rendre utasítani egy fiatalembert, akit a buszról a Róbert Károly körút bokrai közé pofoztam le.”
Hollywoodi forgatókönyvírók számára is remek alapul szolgálhatna a már nem tinédzserkorú sportember eddigi élete, ám Ernő bácsi amondó, nem kereste ő a gondokat, kalandokat, megtalálták azok maguktól, ő egyszerűen csak boldogulni próbált az életben. „Örülök, hogy Magyarországon nem csak az ökölvívásban, de a civil munkámban is elfogadtak. Úgy hiszem, egy ember számára csak az összteljesítmény lehet valódi siker” – mondja a Szent György Rend lovagja, a Bocskai Szövetség választmányi elnöke, aki arra a kérdésre, meddig láthatjuk még a hazai ringek környékén, a következő választ adja: „Ameddig szükség lesz rám, és elfogad a közösség, addig nagyon szívesen dolgozom mind az amatőr szövetségben, mind a profi bírók között. Nehezen tudom elképzelni az életemet ökölvívás nélkül!”

Balogh Zoltán