2007. ápr. 7., szombat, 17:242020 olvasás - 4 komment
Kedves olvasók! Mit szólnának ahhoz, ha elmesélnék egy történetet, ami egy kalandra éhes fiúval történik. Kezdhetném úgy is, "hol volt, hol nem volt", de nem teszem, ezt a történetet a maga valóságában szeretném elmesélni. Egy nap úgy döntöttem, kijövök a nagy Amerikába, és elveszem azt, amit számomra tartogat.
hirdetés
Ez a döntés réges-rég ott lakozott bennem, talán már kisgyermek koromban is az volt az egyik nagy álmom, ahogyan bizonyára oly sokaknak, hogy fölkerekedem, és látni vágyom a világ összes szépségét. Pedig minden pillanatban megannyi szépséget rejtett kicsiny hazánk is, amit én gyakorta észre is vettem. Egy apró virág, egy kedves mosoly, vagy csak egy pillanat történése. Mindben ott rejlik egy halvány fény, vagy piciny öröm, mégis mindig többre vágyunk, és ez így is van rendjén. Boldog vagyok, mert sikerült álmom élővé tennem, és még inkább, mert az én Istenem, ki vigyázza lépteim, áldását adta kívánságaimra. Lezárult otthon egy korszak mikor gyakorta magasba emelték kezem, mikor a lelkes szurkolók szava értem is zengtek, és mikor nagy győzelmeket arathattam.
És a tengerentúlon elkezdődött egy újabb történet, sokkal viharosabb, mondhatni rögösebb útra tévedtem. Egyik pillanat hitet szül, és egy másik megöli azt, ezek így váltakoznak. Volt hogy azt hittem, enyém a világ, s megint máskor üres zsebbel feküdtem ki egy parkba, mikor nem edzhettem és nem akartam mást, csak megfeledkezni létezésemről is. Volt mikor kétezer dollárral a zsebemben azt hittem, gazdagságom mérhetetlen, és másszor reméltem, hogy megmaradt aprópénzem elég lesz arra, hogy abból egy kenyeret vehessek. De nem kell ehhez Amerikában lenni, hogy tudják, miről is beszélek, hisz nap, mint nap mindannyian szembesülünk az élet apró szeszélyeivel. Már mikor majdnem mindent feladnánk, jönnek a lelkes bíztatások, melyek talán hasonlatosak ahhoz, mikor a sivatagban a szomjazó egy vele szembejövő vándortól meghallja, hogy nem messze az oázis, ő is épp onnan jön. Szerettem volna ezzel az úttal úttörő lenni, szerettem volna, ha megannyi kisgyerek erőt meríthetett volna történetemből, és általam nem tört volna meg hitük. Talán még az leszek, de azt gondolom, csak akkor, ha ez az az út, ami számomra ki van jelölve. És ha mégsem leszek bajnok, és odajön hozzám valaki, aki azt kérdi majd tőlem: mit gondolsz, belevágjak? Azt fogom tanácsolni, ha a vágy oly éhes benned, és elég érettnek érzed magad a feladathoz, akkor igen. Csak kérdezd meg előtte a szíved, hogy mit tanácsol?
Mert a szív véleményét sokszor elfelejtjük kikérni. Inkább beletemetkezünk saját és mások pesszimizmusába. Az nem kérdés, hogy győztesen térek haza, és talán még bokszolni is fogok. Mert a szívemben ott él a boksz szeretete, de mára bizony meg kell osztania ezt a picinyke helyet más álmokkal is. Rég rendületlenül és töretlenül uralta szívem egészét az ökölvívás, ezért sikerült oly nagy dolgokat véghez vinnünk, de mára bizony kicsit lecsendesült ez a viharos erejű energia. Arra vágyom, hogy végre otthon, saját kis 35nm-es lakásom lehessek, amiben mindent oly részletesen elképzeltem. Az akvárium, minek mindig nevető lakói, a papagálysügérek narancssárgán, pirosan, citromsárgán és kéken pompáznak. A lakásban a csillár, és bútorzat, modern stílusú, amit meglévő öveim, saját tervezésű plakátok díszítenek, és az aprólékos munkával elkészített makett hajó, a Victoria, és egy angolszász hajó, mely egy vitrin mögött idézi a múlt nagy csatáit.
Azért bízom abban, hogy bokszolni fogok, mert akkor talán a bunyó segít megvalósítani ezt az álmot. De azt hiszem, egy másik álmom nem valósíthatja meg a boksz, hogy mindezt megoszthassam egy tüneménnyel, akit úgy szeretek, és akivel minden percem oly csodás, mint amilyen emlékemben volt, kedvesemmel, Bettyvel. Mert hogy még mindig szeretem Őt, és ezt nem szégyellem. Egy utolsó mondattal zárnám e mesét.
A herceg haza utazván saját királyságába, aranyövvel a derekán, feleségül vette szíve választottját, s úgy élték le életük, hogy társaságukból a mosoly egyetlen pillanatra sem állt odébb.
Üdv.,
Andris