Nagy Imrét az ökölvívás gyógyítja

Van egy furcsa tulajdonságuk az embereknek. Azt hiszik, a baj mindig csak mással történhet meg. Legtöbben le is élik súlyos betegségek, balesetek nélkül az életüket, lazán elcsónakáznak a békés öregkorig. Ám nem mindenkivel kegyes a sors, akadnak, akiket kőkeményen arcul csap, s nekik rá kell döbbenniük, ők lettek a „mások”. Aztán csak egy kérdés kavarog szüntelen a belsőben: miért éppen én?

Így volt ezzel a nemzetközi hírnévnek örvendő ökölvívóbíró, Nagy Imre is, akinél 2006. tavaszán agydaganatot diagnosztizáltak, s elkerülhetetlenné vált a műtéti beavatkozás.

- Amikor megtudtam, mi a baj, a félelem volt az első gondolatom. Aztán a műtét után erőt vettem magamon, s csak a gyógyulásra koncentráltam, igyekezetem maradéktalanul betartani az orvosi utasításokat. Fizikálisan és mentálisan is sokat számított, hogy sportoltam, másként talán nem is bírtam volna átvészelni a nehéz napokat. Persze, voltak kritikus időszakok is, amikor elfogytak a különböző gyógymódok, akkor bizony elvesztettem a hitemet, összetörtem. A családom azonban nem hagyta, hogy feladjam, mindig mellettem álltak – emlékezett az összes jelentős amatőr világversenyen közreműködő bíró.
A család mellett a barátok, a bírókollégák és a régi versenyzőtársak is szorítottak a sportember felépüléséért. Megható volt az a szeretet, ami nemrég a zuglói Bizalom-kupán körül vette, ismerősök, barátok ölelgették, ugrottak a nyakába.

- Sokan az újságokból vagy az internetről értesültek a velem történtekről. Nagyon jól esett, hogy aggódtak értem, figyeltek rám, ez rengeteget számít a gyógyulásomban, többet ér bármilyen gyógyszernél. Sok lelki „muníciót” kaptam, Sermer György, a korábbi ismert ökölvívóbíró például a mai napig rendszeresen érdeklődik a hogylétem felől. Önti belém a lelkierőt, folyamatosan mondogatja: Imre, igenis meg kell gyógyulnod!

Nagy Imrét pedig nem sokat kellet kapacitálni, a magával szemben mindig maximalista bíró komolyan vette a rehabilitációs kezeléseket, olyannyira, hogy 2006. augusztusában, a Slimtrax óbudai eseményén visszatért a ringbe, s azóta is szereplője a „bunyóscirkusznak”.

- Visszanéztem a móri ténykedésemet, s meg kell mondjam, nem voltam elégedett, nem tetszettem magamnak. Nagyon kritikus vagyok önmagammal, amit én tudok, ahhoz képest rossz voltam – fogalmazott a profik között kétszer is az év bírójának választott szakember, akinek egy profi nehézsúlyú világbajnoki döntő vezetése - valamelyik Klicskó fivér részvételével - volt a vágya. - Ez már csak álom marad, ilyen magasságokba már nem hiszem, hogy eljutok, nem vagyunk olyan nagy szervezetben, hogy szakmailag reális legyen az általam kitűzött cél. Persze, szeretnék még jó néhány színvonalas mérkőzést vezetni, ezekről egyáltalán nem tettem le.

Az atlantai olimpiát is megjárt mérkőzésvezetőnek vannak tervei, szeretne még maradandót alkotni a ringben, ám amikor felvetettem, mit szólna hozzá, ha felkérnék, hogy fiatal bírókollégákat oktasson, nem zárkózott el az ötlettől.

- Még nem kértek ilyen feladatra, de szívesen vállalnám. Kihívás lenne számomra, ha a vezetőbírói teendőket megismertethetném a fiatal kollégákkal. Rengeteg versenyen bíráskodtam, gyűjtöttem tapasztalatot, s lestem el az idősebb kollégáktól a fogásokat. Az évek alatt megismertem a szakma csínját-bínját, rafinériáit.
Beszélgetésünk során szóba kerültek az amatőrök között eltöltött esztendők is, ám amikor arról érdeklődtem, miért váltott hirtelen, s „állt át” a profikhoz, a döntnök megtartja véleményét, nem él a ma oly divatos sárdobálással.

- A személyi kérdéseket elfelejtettem, persze megvan bennem, ki miatt váltottam. Egy idő után már rutinná is vált az amatőrök közti bíráskodás, nem volt kihívás a világversenyekben. Az elején kicsit tartottam a profi mérkőzésvezetésektől, de Döry Miki nagyon sokat segített. A profiknál egy nagyon érdekes világba csöppentem, részt vehettem több, színvonalas gálán, persze, ne Las-Vegas-i rendezvényekre gondoljunk. Azt kaptam a profi világtól, amit vártam, s anyagilag is jól jártam. Csak pislogtam, amikor Rácz Félix az egyik gála után kifizette a munkámért járó összeget, a boríték körülbelül egy havi keresetet tartalmazott.

Persze más csuda dolgok is történtek a bíróval, nevetve emlegette pályafutása legfurcsább jelenetét, amikor egy amatőr meccsen nyaklevessel utasította rendre az „állj” után még két-három ütést kiosztó fiatal ökölvívót.

- Hát, nem is tudom, ezt hogy csinálhattam?! Kipattant az a füles, de természetesen, egy bíró nem tehet ilyet a szorítóban. Ez az attrakcióm egy szilveszteri sportbaki parádéba is befért volna.

A mulatságos, egyedi esetből ne vonjunk le semmilyen negatív következtetést, már csak azért sem, mert Nagy Imre mindig különösen védte, védi a versenyzők testi épségét.

- Ez a legfőbb szabály, itt nincs pardon, nagyon kell figyelni. Ha nincs együtéses K.O., akkor a versenyző kaphat még 8-10 ütést, s ilyenkor nagyon észnél kell lenni, rögtön a felek közé ugrani. Gyakorolhatnak a szervezők bármilyen nyomást a bíróra, soha nem lehet rulettezni a bunyós testi épségével – hangzott az ellentmondást nem tűrő vélemény.

A bíráskodás mellett egy új szerelem is belépett Nagy Imre életébe, egy ideje a Slimtrax edzőtermében segédkezik a fiatalok, köztük lányok, oktatásánál. Nem tervezte, először csak erősíteni járt le a műtét után Kiss „Toto” Zoltánékhoz, ám a felajánlott lehetőség elől nem tért ki.

- Ha viccesre veszem a dolgokat, a lányokkal nagyon jól érzem magam! De komolyra fordítva, szót fogadnak, maradéktalanul végrehajtják, amit kérek, szorgalmasabbak, mint a fiúk. A nehéz időszakok után itt kezdtem lelkileg és fizikailag is újra magamra találni, teljesen feldob a környezet, az edzőterem semmivel össze nem hasonlítható hangulata. Úgy is mondhatnám, az ökölvívással gyógyulok!

A kétgyermekes családapa további felépülését segítő pozitív élmények mellett azonban olyan dolgokkal is szembesülnie kell, melyek igencsak elszomorítják.

- Mindig tisztában voltam vele, de a műtétem óta még jobban tudatosult, hogy a barátság nagyon fontos az életben. Éppen ezért bántanak a magyar ökölvívásban jelenleg uralkodó állapotok, a vita, az acsarkodás. Nagyfokú féltékenységet látok a sportágban, hiányzik a barátság és az összefogás. Azok a kevés promóciók is, melyek az országban működnek, kerékkötői a másiknak, nem dolgoznak együtt. Túl kicsi a piac, hogy veszekedjenek, fontos lenne egymás segítése.

Balogh Zoltán