Sermer Gy.: A bíráskodás szenvedély volt számomra

A 75 esztendős Sermer György nyugodtan letagadhatna tíz évet a korából, és még ötöt, amikor az ökölvívásról beszél. Mert hiába teltek el az esztendők, a szem még mindig csillog, a hang még mindig izgatott, ha a bunyó kerül szóba. Igaz, ma már nem kérik ki tanácsait, pedig szívesen tartana előadásokat a szakma rejtelmeiről. Úgy érzi, még tudna egy-két érdekes dolgot mondani, ám emiatt nincs benne sértettség, tudomásul veszi a helyzetet. A töretlen tiszteletnek örvendő sporttárs ma is figyelemmel kíséri az ifjabb kollégák működését.

„Remek társaság a mostani bírói kar, élen az elnök, Ajtai L. Péterrel. Sok a tehetséges ember, Dorkó Péter, Dolmányos József, s szerintem a kicsit kevesebbet foglalkoztatott Baranyai is szép jövő előtt áll. Szükséges a kollégák menedzselése, fontos, hogy egy nemzetnek legyen bírója az olimpián, vagy bármilyen világversenyen, mert így sokkal kiegyenlítettebbek az „erőviszonyok”. Nem tehetnek meg bármit büntetlenül a magyar versenyzőkkel” – világít a lényegre, tapasztalataira alapozva Sermer György, aki Budapesten, az Abonyi úti gimnázium tornatermében, a legendás Ádler Zsigmond és Kaltenecker József irányításával ismerkedett meg az ökölvívással. Elmondása szerint nem volt igazán tehetséges, inkább partnerként segítette az akkor másodosztályban szereplő csapat munkáját. A bunyó azonban egy életre megfertőzte, nem volt kérdés, hogy egy hétvégi táncmulatság, vagy egy ökölvívó mérkőzés közül melyiket válassza.

1958-ban, a Népsportban megjelent felhívásra jelentkezett bírói tanfolyamra, végigjárta a ranglétrát, szpíkerként, időmérőként, pontozóként, majd vezetőbíróként dolgozott, s két évvel később a belgrádi jugoszláv-magyar csapattalálkozón már nemzetközi mérkőzésen működött közre. Gyorsan lépdelt a ranglétrán, bőven volt alkalma tapasztalatszerzésre, hiszen akkor még az ifiknél is rendeztek csapatbajnoki küzdelmeket, annyi volt az ökölvívó, mint égen a csillag. 1963-ban a moszkvai Európa-bajnokságon megszerezte az AIBA minősítést, egy évvel később pedig már a tokiói olimpián is közreműködött. Az ötkarikás debütálást még hét olimpiai részvétel követte, köztük az 1984-es, a szocialista blokk által bojkottált Los Angeles-i játékokon is szerepelt. Az aktív bíráskodást 1988-ban hagyta abba, 1992-ben az ökölvívók csapatvezetőként, majd 1996-ban sportdiplomataként volt jelen a világ legnagyobb sportseregszemléjén.

„Imádom az ökölvívást, rengeteget köszönhet a sportágnak, boldog vagyok, hogy a mai napig részese lehetek. Bejártam a világot, hiszen abban az időben nagyon nehéz volt külföldre kijutni, civil emberként soha nem lett volna lehetőségem az általam megismert országokba elutazni. A bíráskodás szenvedély volt számomra, nagyon nehezen nyugodtam bele, amikor abba kellett hagynom – fogalmaz a bíróbizottság egykori titkári, későbbi elnöke, aki pályafutása legnagyobb elismerésének az 1980-as Akropolisz-kupán való részvételét tartja. - A moszkvai olimpia előtt a görög vezetők a világ két legjobb bíráját akarták semleges bírónak meghívni. Az NDK-s Joachim Wolfot s engem kérték föl. Ez többet ért minden kitüntetésnél.”

A sportember olyan bunyósoknak vezetett, mint a későbbi profi világbajnok amerikai Fraizer vagy a háromszoros olimpiai bajnok kubai Stevenson. A fent nevezett klasszisok mellett leginkább Popescsenkó, Agajev, Kajdi vagy Orbán László bunyója varázsolta el - a bíró szerint mind zseni volt a maga idejében -, de nem felejti el megemlíteni a számára eszményképet, Papp Lászlót, s szuperlatívuszokban beszél Török Gyuláról, Gedó Györgyről és Kovács Istvánról is. „Számtalan csodát láttam a ringben, ám a bírónak soha nem szabad elfelejtenie, miért is van a szorítóban, mi a feladata. A szakmai munka, s a versenyző egészségének védelme az elsődleges” – hangzik az eszencia.
Sermer György 1988-tól 1996-ig a MÖSZ elnökeként is tevékenykedett, „szolgálatának” nagy része a rendszerváltás utáni időkre esett. Sikeresnek értékeli életének ezt az időszakát, úgy véli, igyekezett mindenkivel megtalálni az emberi hangot. Pénzben ekkor sem dúskált a hazai ökölvívás, néha még a felnőtt országos bajnokság rendezési költségeinek előteremtése is komoly feladatnak bizonyult, akárcsak az egykor parázs hangulatú csapatbajnoki küzdelmek életben tartása. „Sajnos ebben az időben a csb-k már nem voltak olyan szintű események, mint egykor, amikor több száz szurkoló rekedt kint egy-egy összecsapásról. Ma pedig már egyszerűen nincs megfelelő számú ökölvívó a klubokban, kár, hogy megszűnt ez a versenyforma. A csapatbajnokságok erős hátországot biztosítottak, hatalmas látogatottságú események voltak, de más dolog a nosztalgia és más a valóság.”

Sermer György 1996-ban leköszönt elnöki posztjáról, s civil munkájából, az Orion-Herrnböck elnök-vezérigazgatói állásából is nyugdíjba ment. Egy ideig barátja, Lasz György biztonsági cégénél, az In-Kal Securitynél volt ellenőr, majd az akkori Vasas-tréner, Klein Csaba hívta szakosztály igazgatónak Angyalföldre, ahol mai napig dolgozik. „Rendszeresen kijárok a versenyekre, sok ügyes gyereket látok. Bizakodó vagyok a sportág jövőjét illetően, a Vasasban is számtalan a tehetség. De hogy ki marad meg, kiből lesz komoly ökölvívó, az kérdés. Felnőtt vonalon már nem vagyok ilyen optimista, tartok tőle, hogy az olimpia után több embert is elvisz a profi világ, gyengülni fog a válogatott.”

S lehet, nem csak a nemzeti csapatnál lesz minőségi változás, de a keretbe több versenyzőt delegáló Vasas is léket kaphat: leköszönt a főmecénás, Károlyfi László, akinek nem csak anyagi támogatása, de emberi mivolta is nagyon hiányzik az egykori bíróklasszisnak. Sermer Györgynek, felesége 2000-ben bekövetkezett halála óta a Vasas több mint egy klub, fia, menye, s két unokája mellett kicsit a családot is jelenti számára. „Az ökölvívás gyógyítja a magányt. Minden évvégén remegek attól, nehogy megköszönjék a működésemet. Nagyon fontos, hogy van hová mennem, szeretem az ökölvívóterem miliőjét. Fiatalok között vagyok, s nekem ez még ötven év után is óriási dolog.”


Balogh Zoltán
fotók: Fejes László, XlSport.hu