Hranek: megtört ember, akinek kimaradt Los Angeles

Régóta szerettem volna már Hranek Sándorral beszélgetni. Érdeklődtem itt is, ott is, ám csak nehezen jutottam el az egykori vb-bronzérmeshez. Még az ökölvívók közül sem sokan tudták, hol érhetem el, úgy tűnt, kiesett a sportág vérkeringéséből.

- Szó sincs róla, hogy eltűntem volna a bunyóból. Folyamatosan jelen voltam, csak Budapesten szponzor nélkül nagyon nehéz klubot működtetni. De úgy néz ki, a Hranek Boksz-sportiskola megtalálta végleges helyét, remek körülmények között dolgozhatunk Angyalföldön, a Jász utca és Keszkenő utca sarkán lévő küzdősport centrumban. Az idén beindulunk, tanítványaim már ringbe léptek a Bizalom-kupán – kezdte az aktív ökölvívással 1992-ben felhagyó, jelenleg vagyonvédelmi cégtulajdonos, aki Thürmer Tibor technikai vezető segítségével „viszi” a klubot.

Ring élményekből valóban jutott bőven a bunyósnak. Ötévesen kezdte az ökölvívást, majd egy hároméves - Budapesti Honvédnál tett - kitérő után 32 éves koráig nyomta a Salgótarjáni TC színeiben. A település másik hírességéhez, az olimpiai bronzérmes Botos Andráshoz hasonlóan neki is a Karancs-alja a világ közepe. Ha csak teheti, hazalátogat, hiszen édesanyja s barátai ma is a városban élnek. Ilyenkor feltöltődik, szívja magába a vidék nyugalmát, s nosztalgiázik kicsit.

- Örömmel jöttem haza egykori mesterünk, a Pintér János bácsi emlékére szervezett nyári gálára is, s már nagyon várom az ideit. Az azonban elszomorított, hogy a számtalan válogatott ökölvívót felnevelő mesterünk temetésén az egykori tanítványai közül csak a Botos- és a Hranek testvérek voltak jelen. Pedig remek ember volt. Mint ahogy sokan mások akkoriban, én is szegény családban nőttem fel. Amikor észrevette, hogy a lyukas talpú cipőm miatt folyton köhögök, és beteg vagyok, rögtön adott egy új edzőcipőt, s kétszáz forintot, hogy vegyek magamnak egy rendes téli lábbelit. Még az apámnál is jobban hallgattam rá, amit mondott, az szentírás volt – emlékezett a régi időkre.

Az artista családból származó sportoló igyekezett meghálálni mestere törődését, az 1981 októberében, Salgótarjánban megrendezett magyar-lengyel csapatviadalon olyan teljesítménnyel kápráztatta el a csarnok közönségét, melyről még ma is beszélnek Tarjánban: ifjú titánként többször földre küldve, 2:1-re verte a lengyelek rutinos klasszisát, Kuzmát.

- Fantasztikus meccs volt! Én is háromszor kerültem a padlóra, óriásit bunyóztunk. Papp Laci bácsi, a válogatott mestere féltett is, nem akarta, hogy bokszoljak, de én addig kérleltem, amíg megengedte, hogy hazai környezetben ringbe léphessek – mondta a számtalan nemzetközi sikere mellett a magyar öklözők közül elsőként tíz felnőtt bajnoki címet szerző bunyós, aki hosszú pályafutása alatt meglepő módon, egyetlen olimpián sem képviselte színeinket.
A technikás, de a hirigtől sem visszariadó ökölvívó 1980-ban, nagyváltósúlyban nyerte első bajnoki címét, ám hiába volt súlycsoportja legjobbja – az újpesti Némedit megelőzve –, Papp László mégis kihagyta a moszkvai olimpiára utazó csapatból.

- Két héttel az utazás előtt Laci bácsi úgy döntött, nem dob be a mélyvízbe, azt mondta, hosszútávon számol velem. Akkor haragudtam rá, de ma már, edzőként tudom, miért döntött így, s köszönöm neki. Megértettem, hogy 19 évesen nem akart egy esetleges nagy verésnek kitenni, ami tönkre is tehette volna további pályafutásomat.

1984-ben a politika miatt Los Angeles is elúszott, a szocialista országok bojkottját Hranek Sándor a következőképpen kommentálta: - Az a sportoló, akinek ez az olimpia kimaradt az életéből, megtört ember, velem együtt. Mindenkit meg akartam verni, rengeteget dolgoztam, tudtam, ott kell lennem a dobogón. Ez óriási törés volt a karrieremben.

Azért nem akkora, hogy az olimpiapótló, bombaerős kubai versenyen ne tudjon dobogóra állni. Aztán az 1986-os, renoi világbajnokságon súlyos könyöksérülést szenvedett, s bár az 1988-as előolimpián még ő indult félnehézsúlyban, de Szöulba már Erős Lajos utazott. Egy nagy dobásra még összeszedte magát, s 1989-ben, a moszkvai világbajnokságon pályafutása legnagyobb sikerét érve el, bronzérmet szerzett félnehézsúlyban. Az aktív boksztól egy 1992-ben szerzett ob-arannyal köszönt el.

- Nincs hiányérzetem, amit lehetett, megtettem. 71 kilogrammban, nagyváltósúlyban kezdtem, de a 186 centiméteres magasságomhoz később hozzáerősödtem, s így közép-, majd félnehézsúlyban kellett bizonyítanom. A nemzetközi sikereim közül az egyik legkedvesebb a Kubában szerzett hadsereg szpartakiád aranyérem, ott engem választottak a legtechnikásabb bunyósnak is. Büszke vagyok, hogy a világban sok helyen képviselhettem Magyarországot. Fantasztikus élmény volt Papp Lászlóval dolgozni, soha nem felejtem el, amikor a renoi világbajnokságon bemondták, hogy a háromszoros olimpiai bajnok áll a ringsarkamban, a közönsége felállva ünnepelte őt.

A profi karrier, mint oly sok hazai klasszisnak, Hranek Sándornak is kimaradt az életéből. Bár 1985-ben, az akkor Ausztriában élő Tasnádi Péter őt, Alvics Gyulát és Bacskai Imrét vitte volna profinak, a sportvezetés azonban nem járult hozzá az üzlethez. Hranekon nem múlott volna a dolog, szívesen kipróbálta volna magát. Átlagon felüli képességeire, keménységére, technikájára, s színes egyéniségére minden bizonnyal vevő lett volna a publikum.

1988-ban Csötönyi Sándor segítségével - Alvics Gyulával együtt - azért belekóstolhatott egy más, a szocialistától eltérő közegbe is: megmérette magát idegenlégiósként, a Frankfurt csapatában kereshetett egy kis mellékest. Persze, a sztorizásban sem utolsó bunyósnak erről is megvan a maga története, főszerepben a rettegett Hranek-horoggal.

- Az egyik csapatbajnokin Alvics Gyuszinak egy kétméteres pali szinte „leszakította” a szemöldökét, nem tudott kiállni a visszavágóra, így a németek engem kértek meg, hogy menjek fel nehézsúlyba. Bevállaltam, s a nálam egy fejjel magasabb német gyereket húsz másodperc alatt lerendeztem. Odamentem, megsoroztam, befejeztem egy horoggal, s dőlt, mint a zsák. Pedig akkora volt, hogy ütött egyet a kék sarokból, nekem meg a pirosból kellett elhajolnom, hogy ne találjon el – mesélte nevetve a thai- és kickbokszban is bajnoki címeket szerző sportoló.
Hranek Sándor ma is figyelemmel kíséri a hazai ökölvívást, de mint elmondta, az amatőröknél Kovács István Erdei Zsolt és Balzsay Károly profivá igazolása óta máig tartó nagy szünetet vél felfedezni. Ennek ellenére úgy tartja, a magyar bunyónál nincs jobb a világon!

- Mindig híresek voltunk a technikánkról. Ki kell használnunk, hogy nagy tudású mesterek dolgoznak itthon, legyünk büszkék az ökölvívóinkra. Gondoljunk csak Kokóra, olyan szupertechnikát, s lábmunkát, mint az övé, keveset lehetett látni a világon. S akkor még nem is beszéltem az előkészítő balosairól, melyek úgy pattantak ki, mint a puskagolyók, soha nem tudták megelőzni – méltatta az olimpiai bajnokot, de nagy-nagy tisztelettel beszélt a jelenleg legismertebb magyar profiról, Erdei Zsoltról is. - Zsolti fantasztikus, zseniális, büszkének kell lennünk, hogy egy ilyen talpig sportembere van az országnak. Le a kalappal előtte, példátlan, amit produkál. Remekül mentette át technikás amatőr bunyóját a profik közé. Egyet viszont észre kell venni, ő is kopott, az időt nem lehet visszaforgatni, az új generáció mindig jön. Védje meg egyszer, maximum kétszer a címét, aztán vissza kell vonulnia. Éljen csak a családjának, s találja meg a helyét a hétköznapokban.
Hogy Hranek Sándornak helye van a hazai bokszpalettán, nem kérdés, mint ahogy az sem, hogy évtizedek alatt felhalmozott tudásából sokat profitálhatnak tanítványai.

- Szeretném bebizonyítani, hogy nem csak ökölvívóként, hanem edzőként is megállom a helyem, nagy terveim vannak. Nem lenne kerek az életem, ha nem taníthatnék, ha egy nap is eltelne bokszkesztyűk és zsákok nélkül. Rengeteget kaptam a sportágtól, 27 évet töltöttem el a ringben, úgy érzem, át kell adnom a tapasztalataimat.

Balogh Zoltán

Köszönöm Fenyves Zsolt és Leibinger Gábor segítségét!